Viktor Jerofejev: A
jó Sztálin. Ford. Goretity József, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005.
Végül mindenki megöli az apját. Másként nem lehet – sem felnőni, sem művésszé lenni. Viktor Jerofejev A jó Sztálin című (egyébként kiválóan fordított) könyve éppen ezzel a bejelentéssel indul: „Végül is megöltem az apámat.” Jerofejev gyilkossága egyszerre önéletrajzi
és irodalmi. A ma ünnepelt, Nyugaton is sikeres
orosz író – akinek számos kötete magyarul is megjelent – küzdelmes, és íróvá válásának ezek szerint hullákon átgázoló történetét mondja el egy végtelenül személyes, önéletrajzi regényben. Jerofejev apja diplomata, Sztálin tolmácsa, nagykövet, a szovjethatalom privilegizált embere, akinek ügynöki múltja sem teljesen kizárt. Fiának, Viktornak, aki élete első szakaszát külföldön töltötte, könnyű paradicsominak látni „szovjet” gyermekkorát – Párizsból. Innen még Sztálin is jónak tűnhet. Ez az első sztálini paradicsomi gyermekkor, melyet a hatalom kisdedei írnak, akinek szőke fürtjeit a zárkózott, jó humorú, igazságos és közvetlen Sztálin simogatja. Az orosz irodalom nagy hagyományra tekint vissza, ami a gyermekkor mint - olykor elveszett - paradicsomi ábrázolását illeti. A sort Tolsztoj nyitja és Nabokov zárja – övé az utolsó boldog orosz gyermekkor, amely Oroszország halálával és a Szovjetunió születésével ér véget; egyéb gyilkosságai mellett Jerofejev irodalmi elődeit is szorgalmas lemészárolja a regényben,
hogy saját mítoszát megteremthesse. A 30-as évektől a boldog szovjet gyermekkor a hivatalos irodalom kötelező témája lesz. De a Szovjetunió összeomlása után – bármilyen paradox is lenne – ismét vannak boldog szovjet irodalmi gyerekek. Például Jerofejev. Kelet-Európa irodalmaiban ma új korszak van: eljött az ügynök-apákkal való leszámolás ideje. Az „apátlan” orosz irodalom egyébként a nagy apagyilkosságok irodalma – kezdve Dosztojevszkij Karamazov testvérekétől Turgenyeven, Andrej Belijon keresztül Andrej Platonovig; most pedig megérkeztünk a legfiatalabb gyilkoshoz, az amúgy irodalomtörténész képzettségű Jerofejevhez. Aki pontosan tudja, le is írja, hogy regénye, amely az önéletrajzi fejlődésregény, történelmi dokumentum és a posztmodern irodalmi játék metszéspontján áll, milyen súlyos (irodalmi, történelmi) hagyomány folytatója. Sztálinnal azonban az orosz irodalom (még) nem birkózott meg, ismeri el az író. Mindennek és minden ellentétének is ábrázolta már, annak megfelelően, ahogy egy értéksemleges posztmodern korban nem kőbe vésett történelmi igazságok, hanem egymást kizáró ítéletek érvényesülnek együtt, egymás mellett. A népek atyjának irodalmi meggyilkolása még bizonyosan várat magára. Jerofejev felnőtté és íróvá válásának határköve az 1979-ben általa szerkesztett Metropol című, az akkori terminológiával disszidensnek nevezett folyóirat megjelentetése. Az apagyilkosságának kétszeresen is – valóságos és szimbolikus – pillanata ez. Fia szovjetellenes cselekedete miatt a diplomata apát visszahívják külföldről és örökre elveszti a hatalom kegyeit, az író Jerofejev pedig elindul művészi pályáján. Írói nagykorúságának első mozzanata, hogy kizárják az Írószövetségből. A jó Joszif Visszarionovics kora után jön a csúnya Leonyid Iljics. Brezsnyev. Hogy regénye utolsó lapjain aztán az író/főhős megkísérelje feltámasztani azt, akit – akaratlanul, és a hatalom működésének figyelmen kívül hagyása miatt – halálra ítélt. Mert a félreállított, feleslegessé vált apa nem könyörög fiának azért, hogy bánja meg nyilvánosan cselekedeteit, és vonja vissza írásait. Az apák nem tagadják meg fiaikat. Még a szovjetek sem.
További ismertetés a következőről A jó Sztálin