Zahrnt munkájának alcíme: Protestáns
teológia a XX. században. Lényegében Kantzenbach Teológiai irányzatok című könyve folytatásának tekinthető, de nyelvezete könnyebb, műve olvasmányosabb.A könyv tíz nagy fejezetre oszlik, s ez a felosztás megfelel az eszmei tartalomnak. A XX. század európai meghatározás szerint 1914-ben kezdődött
és nagyjából 1989-ben ért véget; kezdetét az első világháború kitörése, végét a kommunizmus 1989-ben bekövetkezett bukása jelzi. Sokképpen jellemezték ezt az igen rövid évszázadot: "világot megrendítő változások korának", "világháborúk évszázadának", "a félelem évtizedeinek",
vagy akár "az újkor végének". Hogyan alakult ebben a korszakban a protestáns teológiai gondolkodás?Az "Istenről való beszéd" tekintetében a nagy fordulatot Barth Károly 1918-ban megjelent, majd 1921-ben teljesen átdolgozott fomában újra kiadásra került Római levél-kommentárja jelenti. Ezzel indul el "a
krízis teológiája". Lényegét nehéz lenne egy mondatban kifejezni; tartalma nem más, mint mindenféle vallás kritikája. Barth szerint a vallás a hit legszélsőségesebb ellentéte. Az
ember törekvése, amely felfelé irányul,
Isten felé. Ilyen út nincs. Van ellenben Isten útja az emberhez, a Messiás földreszállása, testtélétele által. A vallások istene csak bálvány lehet, amit az ember képzel el magának, az egy igaz Isten "merőben más!" Itt kezdődik el Isten istenségének újrafelismerése. Barth az egész biblai Kijelentést soha be nem fejezett Egyházi Dogmatikájának több mint 10.000 lapján fogalmazta meg, a XX. század emberének nyelvén.Emil Brunner Barth kortársa. Együtt indulnak, de útjaik nemsokára szétválnak. Brunner szerint az ember a bűneset után is megőrízte képességét Isten beszédének a meghallására, van tehát egy bizonyos "kapcsolópont". Barth erre egyszavas könyvvel felelt: "Nem!" (Nein!) Brunner antropológiája (Der Mensch im Widerspurch, Az ellentmondások közt élő ember) ennek a korszaknak egyik legmaradandóbb terméke.Dietrich Bonhoeffer a világ evilágiságának (a szekularizációnak) a felismerésével és a bibliai fogalmak nem-vallásos interpretációjának gondolatával írta be nevét a teológia-történetbe. Rudolf Bultmann az Újszövetség megértése érdekében fejti ki az ún. "mitológiátlanítás" programját, amellyel nem kis zavart keltett kollegái körében és általában a teológiában. Írásmagyarázati módszerét "exisztencialis interpretációnak" nevezi. Jürgen Moltmann a "reménység teológiája" fogalomkörében fejti ki biblikus álláspontját, míg Wolfhart Pannenberg Isten történetére mutat rá a történelemben, különösen Üdvtörténet és történelem (1959) című művében. Paul Tillich az általános kegyelmet (revelatio generalis) hírdeti, s visszaadja a "vallás" szónak a pozitív értelmét.Szerzőnk közben elkerülhetetlenül szót ejt a XX. századi protestáns teológia vadhajtásairól is, pl. a Dorotheee Sölle és az angol Robinson püspök éltal képviselt "Isten halott" teológiáról, vagy az ún. "feminista teológiáról". A mű megjelenése óta még újabb irányzatok is megjelentek, lásd pl. a "fekete teológia", a "felszabadítás-teológia", vagy a "fundamentalista teológia" ugyancsak vadhajtásosnak tekinthető irányzatait.Mára,a XXI. század kezdetére, úgy tűnik, leáldozott a "genitívuszos teológiáknak". Valami újabb felismerére volna szükség? Vagy inkább: visszatérni a Biblia mindennapinak látszó csodájához! Ahhoz, hogy a Szentírásban Isten maga szól a mindenkori emberhez, emberi nyelven. Ezt az isteni üzenetet kell a ma emberének továbbmondani, hirdetni, mint az örökszeretet evangéliumát és az emberséges emberi élet parancsát.
További ismertetés a következőről AZ ISTEN-KÉRDÉS