Elég
egy séta a Zalai Erdőségben,
és máris megelevenedik a Mese:
sátorrá befuttatott, bokrokkal tarkított, ősi fák között vezető utakon,
ahol indákkal és kimosott gyökérzetekkel találkozik fantáziánk.
Aki a Zalai Erdőség szélén lakik, mint mi, a történet szereplői,
nem élhetünk kalandoktól mentes napokat. Olvassátok hát … !
ELSŐ FEJEZET
Böszöm belső monológja, és megismerhetjük
Moj és Cogi barátságát
Ez itt Böszmerenghy Töhötöm, cimborái között röviden szólva
csak Böszöm, akinek a dolgozni vagy nem dolgozni kérdés kering folyton a
fejében. Szabad óráiban -, amiből elég sokat biztosít magának – ezen
mereng, de nem tud dűlőre jutni ebben a kérdésben. Nemesi családból
származó macska lévén, a „nem dolgozni” válasz felelne meg legjobban
neki. Viszont olyan sikk az ilyen kékvérű származással a vadászat, amit
nyilvánvaló,
hogy nem hagyhat abba. Abban az esetben viszont, ha az
elejtett állatokat, pl. az egereket kis családjának hazahordja, az
már munkának számít. Mivelhogy Böszöm egy kandúr, természeténél fogva
rémségesen untatják gyermekei és kis asszonykája.
- Dolgozni vagy nem dolgozni? Ez itt a kérdés – merengett Böszmerenghy Töhötöm, becézve csak Böszöm.
- Egyértelmű – válaszolt magának. – Nem! Csakis a semmittevés
közben születhetnek meg a Nagy Ötletek és Nemes Gondolatok – mondta
magának és elégedetten elaludt. Előbb csak úgy szunyókált maga alá
húzott lábakkal, majd felkereste heverőjét, és néhány szokásos puhító
gyúrás után megállapította, hogy ágya a régi. Mély álomba zuhant. Aludt
összegömbölyödve, aztán kinyújtózkodva,
majd hanyatt fekve. Hosszú idő után valami korranásfélére ébredt.
Gyorsan feltápászkodott, és egy darabig elmerengve lógatta a fejét.
A következő korranástól rájött, hogy bizonyára éhes.
Azonnal vadászni indulok és egy tucat egeret fogok - gondolta meggondolatlanul.
- Lasszó! Lábhoz! – szólította vadászkígyóját. - De nem! Mégiscsak szégyen! Vadászni csak úri passzióból szokás.
-Ha éhes vagy – motyogta magának Böszöm –, egyél az ebédlőben!
Tett néhány lépést a tányérja felé.
- Hm - morgolódott -, itt csak maradék van.
Rosszallóan billegetve füleit, nagy büszkén kisétált az ajtón.
Bekukkantott a szomszédba, ahol asszonya, Rézi gondozta a kölykeit.
Persze nem ment oda hozzájuk, csak messziről nézegette őket.
De nézzük csak mi történik ott, ahova láthatólag tereferélni indult.
Cogi, az egér a Tücsök-réten bujkált.
-Alig találtalak meg – röppentem oda hozzá nagy örömmel. - Veszélymentes rejtőzködést kívánok!
Na igen, még be sem mutatkoztam nektek, Kedves Olvasóim.
én vagyok Moj, a moly. Foglalkozásom könyvmoly és egyben a mesélő is. Én
tudok mindenkit megfigyelni, mert szerény külsőm észrevétlenné tesz, és
a rálátásom is igen jó a dolgokat illetően. Cogit egészen pici cincogó
korától ismerem. Épp egy antik szakácskönyv lapjait eszegettem, amikor
találkoztunk. Jókat kacarásztunk, miközben olvasni is megtanítottam.
Most viszont a Tücsök-réten lapult, melyet nagy fák szegélyeztek, ahol
voltak bokrok is, és az agyagos talaj miatt jó kis pocsolyák, és
természetesen mindenféle üregek, ahonnan suttogva cincogott felém.
- Kellemes molylepkés vitorlázást kívánok! Vigyáznom kell, itt
van Zordibál, szerintem Böszöm cimboráját várja. Ahogy ismerem őket,
hamarosan Mélabéla is itt lesz
.
- Menjünk a Remete-hegyre, ilyenkor az nyugis helynek számít!
- Jó, csak mutasd, merre biztonságos.
El is indultunk kedvenc helyünkre. Előbb a Csalitos felé
kanyarodtunk, arra még izgalmasabb volt a burjánzás. A sűrű növényzet
miatt egy egérnek gyakran kellett bokorra másznia, hogy tájékozódni
tudjon, de ez az egér az én kis barátom volt. Így zajlottak közös
sétáink: én beláttam az utat, Cogi meg engem figyelt.
Ki is kötöttünk kedvencünk, a Lajhárfa törzsénél, ahol Cogi egyszer
vészkijáratot fúrt magának, minden eshetőségre számítva. Az ő élete már
csak ilyen, de eszében sem volt rettegni.
- Na, mesélj! - szólt és cinkos kis türelmetlenség csillant a szemében.
- Nagy újság van! Böszöm tegnap már hajnalban útra kelt, és késő délután tért haza, de nem egyedül…
- Kivel, kivel? Mondd már!
- Már két napja mondogatta Zordibál és Mélabéla cimboráinak, hogy
rendelt magának egy vadászkígyót, de azt gondoltam, csak ugratja őket.
Nagyon élvezi, amikor ezek csodálattal hallgatják, bármit is regél. Hát
evvel a vadászkígyóval tért haza!
- Nézd a hátamat! Látszanak a borsók rajta?
- Dehogy! Azt csak te érzed!
- Hihetetlen!
- Valami kígyóiskolából való. Amikor hazaért, rögtön nekiállt
vele gyakorolni. „Lasszó! Lábhoz! Kösd meg! Hozd ide!” Van egy kosara,
abban tartja.
- Lasszó? Az a neve? És vadászkígyó? Még több a borsó a hátamon, nézd!
- Nézem.
- Látod?
- Dehogy!
- Pedig ott vannak!
Elkezdtem a talajt ellenőrizni.
- Most meg mit keresel?
- A borsókat! Hátha elgurultak!
Cogi elkezdett nevetni és csak nevetett és még jobban nevetett,
aztán kacagott és kacagott, és fülecskéit csapodva hahotázott.
Én is elkezdtem kuncogni, először, aztán kacajosan kiabálni, de
közben a fülről a bajszára repültem, nehogy kacagós-fülest kapjak.
Valahogy sikerült abbahagynunk, de amint a talajra pillantottam, kitört
rajtunk újra a kacagás és már a hasunkat fogtuk, a könnyünk folyt,
hahotáztunk a térdünket csapkodtuk.
- Ennyire nem is vicces - nyögtem ki valahogy.
- Nem hát!
És kacagtunk tovább és tovább.
Jó barátom Cogi már el is felejtette Lasszót.
Én még senkivel, soha nem tudtam ilyen jókat nevetni.
- Bújj a lyukba! Zordibál és Mélabéla közelednek. Nehogy röhögj!
Kihallgatjuk, miről folyik a diskurzus! Most én gyorsan fölvitorlázom
arra a lajhárbajusz ágra, de te ne cincogj közbe, mert szagot vesznek.
Mélabéla elmélkedve kérdezte:
- Te, Zordi! Elhiszed ezt a vadászkígyó mesét?
- Nemigen.
- Most akkor nem, vagy igen?
- Nem annyira. Minekutána nem ő az első, aki ugratni szokott minket. Már Mojnak a Zalai Lajhár meséje sem volt igaz.
- Nem? - tátotta el a száját Mélabéla.
- Miért, te láttál erre Lajhárt?
- Nem tudhatom, hogy láttam-e, ha nem tudom, hogy milyen. Milyen?
- Hogy milyen, azt én sem tudom, de biztos, hogy nincs.
- Honnan tudod?
- Mert nem láttam soha! – ordított Zordibál.
- Jó, jó, nyugodj meg.
Már messze jártak, amikor szóltam Coginak, hogy előbújhat.
- Hallottad őket? – kérdeztem tőle.
Hallottam – mondta, és már ismét a nevetés kerülgette.
És csak nevettünk és nevettünk.
További ismertetés a következőről Böszmerenghy Töhötöm