Ingmar Bergman:
Fanny és Alexander
A regény valójában inkább filmnovella, hiszen magán viseli a filmkészítő mester „filmes” látásmódját, ha pedig Fanny és Ingmar lenne a mű címe, közelebb járna a kőkemény valósághoz. Kétségtelen,
hogy önéletrajzi műről van szó, ami a gyermek Alexander és testvéreinek életéből mintegy másfél évet ragad ki.
A 20. század első éveiben járunk,
egy emberszabású északi kisvárosban, ahol a színháznak a város életében meghatározó szerepe van.
Itt
él és igazgatja a színházát az Ekdahl
család, melynek feje az immár idős, de erőteljes Helena, s nagyobbik fia, Oscar. Az ő szépséges színésznő felesége és három gyermeke, Amanda, Fanny és Alexander a mű központi alakjai. Élet és halál, undok nagy bácsi, és meghatóan szervilis felesége, szoknyabolond Gustav, és megejtett cselédlány mind-mind szereplői a műnek, s egyben jelzik, hogy a család csöppet sem él problémáktól mentesen, mégis mélyen emberi és élhető életet élnek, kapcsolataik zűrösek, érzelmeik zabolátlanok, de a családot mégis egybetartja valami ősi összetartó erő. Aki ebben a családban él, az a külvilág számára sérthetetlen. Biztonságban és boldogságban élik életüket a nagy család gyermekei, örömök, nevetések, tréfák, családi összejövetelek, kikunyerált színházi szereplések, ünnepek jelentik számukra a gyermekkort. Csupán Emilie-nek és három gyermekének változik meg a sorsa Oscar halálával. Oscar, színészhez méltóan, a színpadon lesz rosszul, még néhány órát él, majd tréfálkozva távozik az árnyékvilágból. Emilie a gyászév letelte után férjhez megy, a választását nem érheti szó: ki lehetne jobb férj, szeretőbb, gondosabb nevelőapja három gyermekének , mint Edvard Vergérus, a nagytiszteletű
püspök úr. Alexander a gyermekek csalhatatlan ösztönével megérzi, hogy a püspök képmutató. Ádáz harcot indít ellene egy gyermek egyszerű eszköztárát latba vetve. Magában csúnya szavak garmadáját sorolja, így áll bosszút a kenetteljes férfin. A püspöki palotába való beköltözésük, az új szokásrend ismertetése Alexander megérzéseit igazolják. Kolostori szigor, örömtelenség, kötelességek, embertelen szigor, súlyos büntetések tagolják napjaikat. Alexandernak lételemévé válik a lázadás. Az érkezésükkor derűs, egészséges gyerekek egy idő után szorongó, szomorú vegetatív lényekké váltak. S hogy a baj még nagyobb legyen, kiderül, hogy Emilie gyermeket vár új férjétől. A ragyogó szépségű hajdani színésznő már csak árnyéka önmagának. A püspök ereje nem törik meg az Alexander elleni harcban. Válni nem akar, tekintélyét igencsak csorbítaná egy válás. Emilie elmehet, de a gyerekek maradnak. Edvard rabságban tartja új családját, Emilie szabályosan elszökik Helenához, volt anyósához, hogy elmondja, mennyire felelősnek érzi magát gyermekei helyzetéért. Helena nagyanyai szíve talál megoldást: öreg barátja, Isak Jacobi megszökteti a gyerekeket a szörnyű házból. A műben a valóság elemei jócskán keverednek a képzelettel, de hiszen a képzelet is valóság: Alexander látomásai, Ismael félelmetes víziója mind azt mondják, hogy nincs határ valóság és képzelet között. A megoldás, a kis család szabadulása a szörnyű kötöttségből a szöktetéssel még nem oldódott meg. Edvard eltökélt szándéka, hogy a szökevényeket visszahozza, s akkor jön a megtorlás. De Ismael rettenetes víziója valóra válik: reggelre a püspöki palota kigyullad és a püspök égési sérüléseibe belehal.
Emilie és gyermekei visszatalálnak elhagyott családjukba, amely nélkülük bizony csak tengődött: a bohém, vidám, zsörtölődő, gonoszkodó, cselédlányokat hajkurászó családtagok mégis biztonságot, boldogságot adnak egymásnak, hiszen minden emberi gyarlóságuk mélyén ott parázslik a kikezdhetetlen, mélyről jövő, egymás iráni szeretet. A püspök házában hiába volt bűn nélküli az élet, szeretet nélkül éltek egymás mellett a püspök családtagjai. Alexander tiszta gyermeki lelkével, a leendő művész érzékenységével döntött a családja mellett.
További ismertetés a következőről Fanny és Alexander