A középkori kultúra erősen egyházi, vallásos jellegű volt, mégsem mondhatjuk, hogy a középkor "szembefordult"
az antik műveltséggel vagy megtagadta azt, hiszen a kereszténység szerves része lett már a késô antikvitás szellemi életének
is. Az egyre hanyatló, tartalmát és eszméit vesztett római irodalomba éppen az ókor utolsó századainak nagy műveltségű, a klasszikusokon nevelkedett
keresztény írói hoztak új vérkeringést, szellemi megújulást.Az
ókeresztény irodalom kora az első keresztény íróktól, a 2. századtól a 8. századig terjed. Nyelve eredetileg a görög volt,
de nyugaton a latin kezdett általánossá válni, s így a 4. századtól a görög a keleti egyház sajátjává lett. Az ókeresztény irodalom virágkorának kezdetét olyan kiemelkedô egyházatyák működése jelzi, mint
Szent Iraeneus ( - ?140-?202), Tertullianus (- ?195-220 után) és Alexandriai Szent Kelemen (?140/150-215 után). A késôbbi századok kiváló egyházi íróinak nevét és munkásságát jórészt feledésbe merítette a múló idô, de feltétlenül meg kell említeni a legnagyobbakat. - Szent Ambrus (Aurelius Ambrosius - ?340-397), Milánó püspöke széles körű teológiai munkássága mellett himnuszokat is írt. - Szent Jeromos (Hieronymus - - ?340-419) híres bibliafordításáról már volt szó; ô írta az elsô keresztény irodalomtörténetet A híres férfiakról címen. - Szent Ágoston (354-430) a korszak legnagyobb latin írója.Ennek az óegyházi irodalomnak legfôbb alkotásai tanító jellegű írások: bibliai szövegmagyarázatok, prédikációk, az ún. katekézisek (vagy katekizmusok), melyek kérdés-felelet formájában világították meg a teológia fôbb problémáit, az eretnekek tanításait cáfoló vitairatok; népszerűek voltak a mártírakták (a vértanúkkal kapcsolatos hivatalos bírósági eljárások jegyzôkönyvei, illetve mártírtörténetek) és a szentek életérôl szóló legendák; műfajai közé sorolhatók még az apokrif (
nem kanonizált, nem "hiteles") szent iratok (pl. a sokféle apokrif evangélium), a szerzetesi regulák (szabályzatok) és az egyháztörténetek, a lírai költészet terén pedig a himnuszok.Ezek a korai himnuszok kezdetben ritmikus prózai szövegekbôl álltak, s hasonlóak voltak a Bibliában található zsoltárokhoz és egyéb bibliai "költeményekhez". A himnuszokat már az elsô századokban a keresztény hívek karban énekelték, és rendkívül kedveltek voltak. Alexandriai Szent Kelemen írja: a keresztényeknek "egész élete egy zengô ünnep. Dicséretekkel műveljük a földet, himnuszt harsogva hajózzuk a tengert, még az ebédet is zsoltárok hangja szenteli meg."Szent Ambrus az elsô, aki a maga himnuszait antik metrikus formába öntötte, rímtelen négyes jambusi sorokba (ilyenek Horatiusnál is elôfordulnak, de csak hosszabb sorokkal váltogatva); négy sor egy strófa, s egy himnusz nyolc versszakból áll. Ez a forma, az ún. ambroziánus, az ôshimnuszok kedvelt versformája lett. - Prudentius ( - ?348-410) az ókeresztény irodalom elsô laikus (nem egyházi személy) himnuszköltôje; az ô versei is még antik formákban jelennek meg. - Hasonló ritmikájú költeményeket írt késôbb Venantius Fortunatus ( - 530-?600) is, akinek a szent kereszt magasztalására írt himnuszait máig énekli a katolikus egyház.
További összefoglalók a következőről Az ókeresztény irodalom