A keresztes háborúk idején fôúri várkastélyokban és királyi udvarokban alakult ki az ún. lovagság. A lovagi ideál volt az európai ember egyik legelsô olyan eszménye, amely már ezen a világon kereste és találta meg az élet értelmét, nem csak a másvilágon. A lovag kötelességei közé tartozott a keresztény hit védelme a pogányokkal szemben, a hűbérúr feltétlen szolgálata s az elesettek, a gyámoltalanok, különösen a nôk védô oltalmazása. A lovagban a középkori felfogás a lelki nemesség, az erkölcsi tisztaság, a becsület és a harci bátorság példáját látta, az igazság fáradhatatlan védelmezôjét tisztelte. Az udvariasság, a testi ápoltság, a vidámság és az udvari szerelem tartoztak még a lovag jellemzô vonásai közé.Ez a lovagi kultúra teremtette meg a lovagi epikát: a lovageposzt és a lovagregényt. Elsôsorban francia és német nyelvű művek maradtak ránk a középkorból. A lovagi epika feltámasztotta és új fénybe öltöztette a korábbi évszázadokból származó hôsmondákat. A vallásos-hazafias lovageszményt dicsôítik a Nagy Károly frank uralkodó alakja köré csoportosuló hôsi énekek. Közülük a legnevezetesebb a francia Roland-ének (12. század). Roland, a császár rokona, a szaracénok ellen küzdve esik el árulás következtében a Pireneusok hegyei között (778). Rolandnak csak híres kürtjébe kellene belefújnia, hogy a császár segítséget hozva visszatérjen, de vitézi büszkeségében erre nem hajlandó. Csak akkor fújja meg a kürtöt, amikor már minden elveszett. Nagy Károly meghallja a kürtszót, visszafordul seregével, de késôn érkezik.A költeményt már a keresztes hadjáratok lelkesedése hatja át, amely a harci kedvet a keresztény hit szolgálatába állította. Hôsei igazi lovagok: az Istenért, a királyért és Franciaországért harcolnak.A 13. század folyamán osztrák és bajor földön is számos költemény keletkezett, amely a lovagi eposz modorában ôsi germán mondákat adott elô. A legjelentôsebb ezek közül a Nibelung-ének (1200 körül); középpontjában Siegfried , a szép, fiatal, sárkányölô hôs legyilkolása és özvegyének bosszúja áll.Trisztán és IzoldaA lovagi költészet leggazdagabb forrása a kelta mondakincs volt. A keltákat, a brit szigetek ôslakóit az angolszász hódítók szorították ki ôsi földjükrôl, s Wales hegyei között és Bretagne sziklás öbleiben húzódtak meg. A mítoszok többsége Artus király és a kerekasztal lovagjai körül kristályosodott ki.A kelta mondák a 12. század folyamán terjedtek át Bretagneból és Walesbôl francia és német nyelvterületre.A középkor talán egyik leghíresebb lovagregénye, a Trisztán és Izolda is kelta mondára vezethetô vissza. - Legjelentôsebb irodalmi feldolgozásai francia nyelven Thomas töredékben fennmaradt költeménye és Béroul verses regénye (mindkettô a 12. század második felébôl); Gottfried von Strassburg 1200 körül német nyelven verselte meg Trisztán és Izolda szomorú történetét. - Ezeket összeolvasztva és kiegészítve állította össze a maga modern nyelvű prózai regényét a francia Joseph Bédier ( 1864-1938) 1900-ban.
Amikor Artus király trónra lépett, Cornwallban Márk király uralkodott. Unokaöccse, Trisztán - "a szomorúság gyermeke" - párbajban megöli a háromszáz cornwalli fiút és háromszáz leányt követelô ír óriást, Morholtot, de a küzdelemben a mérgezett lándzsától maga is halálos sebet kap. Csak abban az országban tudnák meggyógyítani, ahol a halálhozó mérget a lándzsára kenték. A beteg Trisztán magányosan hajóra száll, eljut az ír partokra, s ott a királylány, Aranyhajú Izolda meg is gyógyítja. Bár kiderül, hogy ô volt Morholt gyilkosa, a király megkegyelmez neki.Hazatérése után Márk király követségbe küldi, hogy kérje meg számára feleségül a szép Izoldát. Trisztán a pusztító sárkány legyôzése után elhozza ugyan a királykisasszonyt, de a hajón - tévedésbôl - isznak az örök szerelem italából, s ezzel megpecsételôdik sorsuk. A fellángoló szenvedély ellen most már képtelenek védekezni. Titkuk napvilágra kerül, Trisztánnak menekülnie kell. Hiába vesz feleségül egy másik nôt, a Fehérkezű Izoldát, elsô és egyetlen szerelméhez hü marad. Amikor újra halálosan megsebesül, ôérte üzen. Felesége azonban féltékenységbôl félrevezeti a haldokló hôst: azt mondja, hogy'' a várt fehér vitorla helyett - ez lett volna a közelgô Aranyhajú Izolda jeladása - fekete vitorla lobog a hajón. Trisztán e hírre meghal, szerelmese pedig követi a halálba. A regényben az örök, a legyôzhetetlen szerelem játssza a fôszerepet. Trisztán és Izolda szerelme mellett eltörpül a világ minden gondja, semmivé foszlanak a vallási és a társadalmi kötöttségek: Izolda félrevezeti királyi férjét, Trisztán megtagadja a hűbérúr iránti lovagi kötelességét. Az egyéni boldogságért vívott küzdelemsorozat széttépi a feudális szokás- és jogrend hálóját.A Trisztán-regény még csodákkal, varázslatokkal magyarázza a szokatlan eseményeket: a feledhetetlen, széttéphetetlen szerelmet a varázsitallal indokolja, a törvényes mértékkel mérve bűnös viszonyt istenítélettel, tüzesvas-próbával igyekszik szentesíteni. A kor felfogása szerint ilyen szenvedély csak házasságon kívül létezhet, hiszen a feudális házasság alapja nem két ember ôszinte szerelme volt. A fôhôsök végzetes szerelmét azonban csak mentegetni tudja a regény, törvényesíteni nem. Ezért szükségszerű a halálos kifejlet. Márk király csak a halálban engedheti át Izoldát Trisztánnak: megtiltja, hogy a sírokból kinövô, összeölelkezô virágokat levágják.