A lovagvilág jellegzetes
szerelmi költészetének, a trubadúrlírának Délkelet-Franciaországban, Provence-ban (provánsz) volt
a bölcsôje. A
trubadúrok a latin nyelvbôl kialakult helyi nyelven: provanszálul énekeltek. Minnesang (minnezáng) a német lovagi költészet neve.A Trubadúrok és a minnesengerek költészete megadott témákat megszabott formában megéneklô stilizált művészet, s az egyik legfôbb lovagi kötelességnek, az "úrnô" hódoló tiszteletének költôi megnyilvánulása. A hölgy, aki felé a költô sóhaja száll, magasabb rendű lény. Ellenállhatatlan szépsége kényszeríti a dalnokot, hogy szerelmes legyen belé. A kiválasztott nô csak férjes asszony lehet, sohasem leány. Házasság és szerelem nem egyeztethetô össze ebben a lírában. A kitartó lovagi hódolat jutalma esetleg az éjszakai titkos
szerelmi találka, de a hajnal (latinul: alba) újra elszakítja a szeretôket egymástól. A hajnali dalok, az ún. albák úgy keletkeztek, hogy a szerelmes lovagot a torony ôre vagy ôrködô barátja dallal figyelmeztette, hogy közeledik a hajnal, a szerelmes órák vége.Igazán nagy költészet azonban csak akkor születik e korszakban, amikor az eleven, személyes élmény és az ôszinte, közvetlen hang széttöri a lovagi líra sablonos formuláit. - Walther von der Vogelweide ( ?1170-?1230) a közép-felnémet irodalom legnagyobb lírikusa, az elsô, aki igazán egyénivé tette a Minnesang sokfelôl fonódó szálait. Széles látóköre, színes egyénisége nem illett a rendi elôítéletekkel terhelt lovagvilág szűk korlátai közé. Lírája hamarosan szétfeszítette a Minnesang kötelezô sablonjait. Egyéni hangú költeményeibe beleolvasztotta a népdal, a hajnali dalok s a vágánsköltészet friss elemeit. Témái sokrétűsége, érzelmi gazdagsága, szemléletes nyelve s bravúros verselési készsége, újszerű formai megoldásai révén a lovagi költészetet soha nem látott magaslatra emelte.Szerelmi lírájában nem az elérhetetlen úrnô után epekedik, hanem kölcsönös, ôszinte szerelemre vágyik. Azt teszi meg szíve úrnôjének, aki viszontszereti ôt. îgy változtatja Vogelweide a Minnesang már-már magasztos, aszketikus szerelmi felfogását természetes érzelmeket tartalmazó, derűs, kissé érzéki jellegű költészetté.Verseiben rendszerint a természet a szerelmesek találkozásának színtere, s egyben az érzelem hangulati háttere. Ma is frissnek ható, eleven kis versremeke A hársfaágak csendes árnyán... kezdetű helyzetdala. A virtuóz versforma s az ebbôl eredô megejtô dallam csupa táncos jókedv, pajkos és pajzán vidámság. A közlésre vágyó és mégis kibeszélhetetlen, titkolt élmény kettôssége, az ujjongó öröm és ennek természetes rejtegetése a vers lírai tartalma. Egy kislány dalolja el (a német eredeti személyes névmásaiból derül ez ki) az éjszakai szerelmi találka, a beteljesült szerelem boldogságát. Legszívesebben világgá kiáltaná érzéseit, de a kötelezô szemérem visszafogja ezt a vágyat. - A vers kompozíciója is tudatos szerkesztôművészetre vall. Az elsô és az utolsó strófa - a csalogány-motívummal - körbeöleli, mintegy elrejti a titkolni kívánt szerelmi élményt.Szerelmes versein kívül Vogelweide írt szatirikus-elmélkedô s politikai költeményeket is. II. Frigyes császár híveként a világcsászárságért, a Római Birodalom visszaállításának gondolatáért lelkesedett, merész támadásokat intézett a római pápa ellen, s elsiratta korának romlottságát. jaj, hogy eltűnt minden... kezdetű elégiájában nemcsak az idôsödô ember melankolikus panasza tör fel, hanem megszólal a közösségért is felelôsséget érzô művész keserűen bíráló megdöbbenése is.Maga a látható nyelv, a kettétört verssorok zaklatottságot, megrendültséget sugallnak, s a nyomdatechnikailag is elválasztott félsorok jól követik a költemény legfôbb szerkezeti elvét, az ellentétek egymásnak feszülô menetét.A legtöbb sor 7/6 osztású, jambikus lejtésű tizenhármas, melyben a harmadik versláb után egy csonka láb áll, s a sor közepén így erôs cezúra (metszet és szünet) keletkezik. Ezt a sorfajt szokták, nem egészen megalapozottan, nibelungizált alexandrinnak nevezni.Az évek, az idô hirtelen eltűnése úgy döbbenti rá a sivár jelenre az élettôl búcsúzó embert, mintha álomból riadt volna fel a kijózanító valóságra. Az álom összemosódik "a boldog és merész gyerekkor"-ral, az ifjúság reményeivel, a megszépített és megszépülô múlttal, az ébredés pedig egy ismeretlen, idegen világba, a jelenbe taszít. A régi, vonzó emlékek felidézése és ezek fájdalmas szétfoszlása párhuzamosan halad az elsô egység végéig, és ott kínzó zokogásba fullad.De nem csupán az eltűnt ifjúság és a kiüresedett öregség természetes kontrasztjából fakad a panasz, nemcsak az öreg ember sajátos életérzése jelenik meg a versben: a világ minden szempontból valóban szomorúbb, boldogtalanabb, üresebb lett. A jelenben "az ifjú emberek élete" is "gondok közt remeg", "senki sem vidám", "nincsen tánc, sem ének, gond marta szerteszét". Kietlen, örömtelen az élet, a visszaemlékezés által is megszépített múlt értékei nincsenek már sehol. A csüggedt levertség legfeljebb a vallás tanításában talál vigaszt a lét szomorúságára: "Aki gyönyörben él itt, mennyben lesz száműzött."A világ romlottságára, az életben uralkodó visszásságokra a költô a lovagi eszményben, a hitért való önfeláldozó harcban keresi az ellenszert. A befejezô sorokban az a - hiábavaló, reménytelen - vágy kap hangot: bárcsak részt vehetne a kereszt vitézeinek csatáiban, s ezzel elnyerhetné az "üdvök koronáját". A vallásos hitben és a túlvilági jutalom elnyerésének reményében nyugszik meg a versen végigvonuló jajgató panasz:Ha átkelhetnék én a szent hadak hajóival,a vízen zsoltárt zengenék és már nem azt, hogy: jaj!azt már sosem, hogy: jaj!(Radnóti Miklós fordítása)