1933-ban jelent meg a Pesti Hírlapban Kosztolányi cikke. Arra kérték fel,
hogy az olvasmányról és annak nevelő hatásáról
írjon. De
mint a második
mondatban leszögezi: akik felkérték ennek a megírására (szülők, tudósok) sokkal
jobban ismerik a nevelés művészetét, mint ő maga, az „egyszerű” író. Így
tudományos cikk helyett a saját tapasztalataiból merít. Nem tudja, hogy miért
pont őt kérték fel. Ő csak gyermeki neveletlenségével olyanokat mond ki, amit
ők, a tudósemberek, szülők nem mernének.
Úgy dönt, hogy tapasztalat hiányában a saját példáját meséli el, magáról
beszél. Töredelmesen bevallja, hogy 15 éves koráig nem igen olvasott. Persze
Petőfi Sándor költeményeit ismerte, de mélyebben nem ásta magát az irodalomba. Leszögezi
Kosztolányi, hogy nem vadvirág voltát akarja hangsúlyozni. Ezzel Petőfi egy
versére és akkori hitvallására utal.
Nem érdekelték
az akkoriban oly divatos indiánregények. Jules Verne (magyarosan Verne Gyula)
fantasztikus regényeit sem ismerte igazán, amikben a Párizsból ki sem mozduló
író csodás tájakat írt le, akkoriban még ismeretlen technikai újításokat adott
regényhősei kezébe. Nem olvasta a Sándor Mátyást, az Utazás a Föld
középpontjába és társait. Jókai regényei helyett pedig inkább játszott. Úgy
érezte elég, ha tanul és verseket ír.
Kosztolányi a
cikkben hosszasan ír arról, hogy milyen játékokat játszottak az öccsével. A
játékok között is különbséget tesz: vannak a szerinte társasjátékok, amiket
mondókával kísérnek. És vannak az egyéniek, amik hosszas előkészületeket
igényelnek. Ő ilyenekkel foglalta el magát. Elmeséli, hogy a mosókonyhában
felfedezett ágyból hajót alakítottak egy rászerelt lepedővel. Leírja, hogyan
varázsolták igazi kis hajócskává, és még egészségesnek is érezték, mert igaz, hogy
a zárt helyiségben voltak, de nekik olyan volt, mintha a tengeri szellő fújná
az arcukat. Annyira élethűnek érezte ezeket a játékokat, hogy nem is vágyott
könyvek társaságára. Ő csak betűknek tekintette, és akkor még nem érezte, hogy
több van mögöttük. Hogy ez is adhat akkora élvezetet, sőt többet is, mint a
gyermeki játék.
Persze az
olvasóban felvetődik a kérdés, hogy mi a helyzet az esti mesékkel és a
különböző más gyerekeknek szóló történetekkel. Kosztolányi ezeket sem szerette.
Kimondottan utálattal töltötte el a Pajkos Pistike kalandja és a Kis Lurkó,
amiket az osztályfőnökük osztott szét köztük. De a fia sem szerette az esti
mesékben szereplő tündéreket és manókat. Úgy mesélt fiának elalváskor, hogy egy
teljesen hétköznapi történetet adott elő hihetetlen elemekkel, kissé morbid mai
jelenetekkel. A cikkben az állatkertből kiszökött oroszlánt hozza példának, aki
jegy nélkül utazott, és amikor a kalauz elkapta, az oroszlán felfalta az
ellenőrt.
Kosztolányi
felteszi a kérdést, hogy vajon miért utálhatta meg ő és sok más gyerek olyan
korán a meséket, miközben pont nekik szólnak. Erre a válasz: „Az hiszem az,
hogy nem azt kaptam, mint amit vártam.”
Azt várta, hogy
komolyan vegyék, ehelyett a mesékkel traktálták a felnőttek. Talán azért, mert
a felnőttek mesékre vágytak, de ők csak igazi, valós történeteket kaptak.
A cikkben írja,
hogy a gyerekeknek a szülők csupa igazi ételt adnak (tej, vaj, cseresznye stb)
de a szellemi igaz táplálékot már sajnálják tőlük és csupa oktató célzattal
hígítják.
A szülők, tudósok
sajnálják az igazi irodalmat a gyerekektől. Inkább tanítani akarnak vele,
mintsem élvezet okozni.
Kosztolányi
szerint a gyereknek egy lángész írásait kellene olvasnia, mint Arany János.
Vagy Mikszáth Kálmán. Az ő első olvasmányélménye Schopenhauertől Az élet
semmiségeiről és gyötrelmeiről című műve volt. Az tetszett neki, hogy okos
embernek gondolta az írót, és megtisztelte, hogy egy ilyen okos ember szóba
állt vele. Úgy érezte, titkaiba avatja be őt, akit eddig mindenki gyermeknek
kezelt, de főleg a Bódi bácsi meg a Panni néni. És végre itt egy ember, aki
bizalmasává fogadja. Második olvasmánya
Zola Mouret abbé vétke, harmadik pedig Tolsztoj Ivan Iljics halála volt. Ezek
döbbentették rá, hogy érdemes olvasni, mert sok érdekeset megtudhat a világról
és annak szemléletmódjairól.
Ebből vonja le a
következtetést, hogy a gyerekkel igenis közölni kell, amit tudunk. Nem szabad
megállapodni abban, hogy „ehhez még kicsi, úgysem értené”. Amit nem értene, az
úgysem fontos. Ezért a történelemoktatásnál is inkább bölcseleteket kéne
tanítani az évszámok helyett.
A gyerek mindig
arra kíváncsi, mit mi mozgat, miért. Ezért a költészet ilyen rejtelmeibe is be
kéne avatni őket. Higgyük el, nem untatná. Az untatná, ha belemagyaráznánk a
versbe mindenféle mondvacsinált eszméket, és alapigazságokat következtetnénk.
De a vers dallama és rímképlete nem. Meg kellene ismertetni vele, hogy a szó,
az több, mint egy egyszerű jelentés. Több van mögötte. Érzik ezt a gyerekek,
csak éppen senki nem beszél nekik róla, ezért nem is hisznek maguknak.
A gyerekeknek
olvasniuk kell. És az a fontos, hogy jót olvassanak. Az a jó olvasmány, ami
táplál. Nem szabad kötelezni semmit, mert az „megöli az ízlést”. Nem azt kéne
tanítani, hogy ki mikor született, hanem az olvasás szépségére, gyönyörűségére.
Hogy megismerjék: olvasni élvezetes.
Nekem tetszett Kosztolányi cikke. Azért is választottam ezt a művet
bemutatásra, mert nagyon közel áll hozzám. Nekem ő volt az egyik
Schopenhauerem. Kosztolányit élvezet olvasni. Ő is a titkaiba avat be. Nem naplóformában,
és mégis úgy érzem, hogy nekem beszél, csak nekem. Sokszor ír olyat, amiről én
is úgy gondolkodok. Azért tetszett különösen ez a cikk, mert az olvasása közben
elgondolkoztatott az én első olvasmányélményeimről.
Pont azzal
fogott meg engem, olvasót, mint gyerekkorában őt az írók.