Harry Potterről
már annyit írtak, mint talán a Nagy Maoról sem fénykorában, félve
is ragadok pennát itt a monitor és egy szobámban keringő légy magányában.
Mert hogy itt kérem
meg kell ütni egy szintet, különben rajongók milliónyi törik majd fel tűzfalamat, küldve rám mezei vírust és trójait, valamint roxforti átkok válogatott palettáját, hogy csak úgy hömbölödök majd lefelé a székről. (Nagymamám használta a lehömbölödik kifejezést, elnézést kérek hát, beépült szótáramba, mint Kőmíves Kelemenné
az falba oda bele. Nézzék
hát el nékem.) Szóval Harry Potter veni, Harry Potter vidi, Harry Potter vici. Jött, látott és győzött Magyarországtól kezdve Kazahsztánon át a Zöldfoki-szigetekig. Már csak az az égető kérdés feszít közel 7 milliárd embert (mert hát valljuk meg Kína napról napra sokasodik,
nem tudom van-é ember aki meg mer rá esküdni, hogy nem léptük át ezt a bűvös számot), hogy akkor most legyőzi-e végleg Vordemortot, vagy pediglen elesik a csúffal folytatott ádáz küzdelem legádázabbikának felette rémisztő csúcspontján. No hát ezt nem is áruljuk el, legyen valami érdekesség a többszáz oldalban - mert ugye ha valamiben Rowling kisasszony konzekvens volt, hát a nyelvtőrően kreatív varázsszavak mellett az a röpke tény, hogy nem hagyja abba kötetenként 600 oldal alatt, „csakazércse”. Annyit azért elárulhatunk, ha Törpefalva megúszta Hókuszpók garázdálkodását, és még Törpillának is konzekvensen belőve maradt szőke kis sérója a nagy hupikék csaták alatt és után, na akkor mugliföldön is van még esély, főleg ha Harry igazán összevonja szemöldökét, hogy a homlokán levő jel csak úgy ráncolódik bele az éj sötétjébe.
Meg kell hagynunk, remekbe szabott kis sztorik voltak ezek, s ugyanilyen remekbe szabottan fejezi be Dzsí Ké Róling a hetedik könyvet magát. Cseppett aggódunk, hogy vajon a 9 éves korában rákapott gyermek így 18 évesen is érdeklődik-e még a történet iránt, de gyanítjuk igen, mert hogy nékem is ott csücsül a könyvespolcomon az összes, és hát valljuk meg én sem lettem fiatalabb, amíg a homokóra pergett lefelé a roxforti varázsitallal átitatott boszorkányos évek alatt. Felnőttünk hát, mint ahogy felnőtt Harrynk is és felnőttek az olvasók is. Talán már nem öltöznek be varázslótanoncnak, amíg az éjfélt várják a könyvesbolt előtt (ha ők nem is, mindig vannak újabb korosztályok, akik hajlamosak azért erre, még a Sanda Ipszosz is ki tudná mutatni), talán már nincs elalvás előtt a párnájuk alatt a 4. kötet (már csak azért se, mert őrült kénylemetlen ez, a vastagsága miatt is, nekem elhihetik), talán már nem vágnak oda egy varázsigét a feleletre felhívő magyartanárnak, azért a vonzódás legbelül megmaradt, mint hangyászsünben az eltökéltség ezernyi csípés után is.
Felötlik bennünk a kérdés: vajon mi lesz most, hogy így bevégződik jó és rossz örökös harca, hogy elvarródnak a történet szálai? Nem fogunk tőbbé sandán nézni a szembe jövőkre a pesti körúton, vajon muglik-e vagy igazi közülünk valók? Vajon nem keressük többé a 4-es metró készülő-készülgető-soha-meg-nem-valósulóan-varázsmesébe-illő építkezéseinél a titkos vágányt, ami a varázslók iskolájába repíti utasait? Gyanítjuk nem, mert az írónő hajthatatlannak tűnik, a Potter jelenség lassan elúszik majd tudatunk ködéből, s nem lesznek újabb könyvek, amik lázban tartják a kisiskolást, a karácsonyi forgatagban ajándékot kereső anyukát, a vetélkedőt szervező magyartanárt, a bevételért aggódó könyvkiadót, a folyamatot elemző szociológust, a könyv alapján tanfolyamokat szervező tisztánlátót, és a kerek szemüvegek eladására specializálódott optikust. Véget ért hát egy korszak, eltűnik a Homo Pottericus, s pár év múlva talán csak a történészek fognak elcseppenő könnyek között visszaemlékezni ezen időszakra. Mi azért őrizzük meg szívünkben a szereplőket, véssük eszünkbe azt a pár bölcsességet, amelyet a hét kötet olvasása közben kiírtunk az erre rendszeresített spirálfüzetünkbe, és adjunk hálát Albionnak, hogy megszülte e mesefigurát a fantázátlan világunknak. Köszönjü
További ismertetés a következőről Harry Potter és a Halál Ereklyéi