Ma már Petőfi Sándor versei után meglepően hangzik, hogy
az alföldi
táj sokáig nem volt költői téma irodalmunkban. Ő az, aki valósággal „fölfedezte”, népszerűsítette az
alföld szépségeit – nemcsak mint leírásra alkalmas tájat, hanem mint szeretetének tárgyát
is.
Nem csoda: hiszen a szülőföldje volt. Tudjuk, hogy Kiskőrösön született, kétéves korában pedig Kiskunfélegyházára költözött át szüleivel. Iskolai tanulmányait egy ideig Félegyházán, Kecskeméten, Szabadszálláson végezte, s később is gyakran látogatott vissza az Alföldre. Debrecenben is töltött egy keserves telet. Gyermekkora, élete összeforrott az alföldi tájjal. Amikor ezt a vidéket leírja, a legnagyobbaktól a legkisebb részletekig, kimondatlanul is érezzük sorai mögött a lírai szeretetet, amely szülőföldjéhez fűzte. Ezt nyíltan vallotta Az Alföld című versében is.
A „tengersík vidék” az ő szemében közismerten a szabadság szimbóluma. A természeti táj azt tükrözi számára, amit a társadalomban hiányol.
Személyes líraisággal áthatott, nagy lélegzetvételű részlet a bevezető. A
puszta táj átlelkesítése már itt elindul.
Aztán elkezd élni a képszerűség eszközével. A költő kiinduló helyzete, a Duna-Tisza köze fölött az
egész tájat átfogja tekintetével. A magasból a föld felé közeledve vetíti fel a rajzra azt, amit lát: a gulyát, a ménest, a ringó búzatengert. A szemléletnek szóló képekbe hangjelenségek szövődnek: lódobogás, csikóskurjantás, ostorpattogás. A költő most már a táj közepén áll, onnan látja – láttatja – az apró részleteket: a vadludakat, a széltől meglebbenő nádat. Majd egyre táguló körökben a látóhatár felé közeledve tárja elénk a táj jelenségeit: a tanyákon túl a csárdát, a nyárfaerdőt, a gyümölcsfa-ligetet és – a látóhatár legszélén, halvány ködoszlophoz hasonlítva – a város templomtornyát.
A letisztult ábrázolás módja logikus, sorrendje világos. A részletek megtámadhatatlanul reálisak, valódiak. S mégiscsak holt maradna a táj, ha nem lengené át minden ízét az élet lehelete és a költő líraisága. A legapróbb részletekben is mozgás, dinamizmus van, a legnagyobbakban is eleven élet lüktet. A „róna mosolyog”, a gémeskút „vár”, a búza „ringatózik” – és még a mozdulatlan nád is „meglebben” a széltől. Telis-tele van megszemélyesítésekkel. Végig sugárzik az egész alkotásból a költő szeretete, gyönyörködése a tájban: ő maga is élvezi a rónaság részleteit. A szülőföld szeretetének csupán összefoglalása, nyílt megvallása az utolsó versszak. Megkapó, ahogy a költő a bölcső, a sír, a halál és a születés pántjaiba fogja össze az alföld szeretetét.
Mondatainak nagy része egyszerű kijelentő mondat, csupán két felkiáltó mondat élénkíti. Összetett mondatai túlnyomó részben mellérendeltek. Költő jelzői realisztikusak, rengeteg megszemélyesítést alkalmaz, csupán egy hasonlattal kombinálva.
„A puszta télen” című versének első strófájában a költő megszemélyesítésekkel él, így lát bele emberi megnyilvánulást a fagyottság világába. A másodikban a negatív festés uralkodik. A versszakban a csönd teljhatalmat birtokol, hangok hiányát sorolja a költő. A harmadik szakasztól a tér egészének perspektívája lépésenként felbomlik, az élet színtereit pillanthatjuk meg sorra – üresen.
Az egész mű középpontjában, az ötödik szakaszban a „bérest” látjuk. Hirtelen, első emberszereplőként kerül elénk: egyetlen sokatmondó életképet bont itt ki Petőfi: a béres kimódolt lassúságát, tevékenységét, ősi életbölcsességét sugárzó komótosságát.
A hatodik versszaktól tágulni kezd a látókör, hallgatag csárdák, és hóval lesöpört út kerül a látómezőnkbe. A hetedik strófában a szelek, a viharok tombolását már alulról látjuk, fölfelé tekintünk. A megszemélyesítések itt is emberi megnyilvánulásokat kölcsönöznek a kihalt természetnek.
A
vers legtalányosabb része a záró szakasz. Vajon a nap fejéről leeső véres korona milyen többletjelentéseket sugall? Ebben fejezte ki igazán republikánus indulatait legelőször. A versszerkezet tehát hármas tagolású: kintről, a természetből jutunk el a puszta belső világáig és környezetéig, majd ismét a kinti látóhatár terül elénk, a képzelet révén.
Az alaphang elégikus, komor. A verszene tompa, visszafogott mértékű: ragrímek és asszonáncok festik alá a szöveget a hatos és főleg a tizenkettes szótagszámú sorokon belül sokféle a szótagmegoszlás.
Szintén a képfestés eszközét alkalmazza „Kiskunság” című versénél. Kiindulópontja ennek sem a közvetlen látvány: a nagyvárosi élet örökös zajából száll fel képzelet, s lelki szemei előtt lebegnek el a földi vidékek. Egy forró nyárközépi napon, kora délelőtt a puszta egy meghatározott pontjáról indul el a szemlélődés a város felé. Mire a szélmalmok alá ér, már beesteledik. Csak a napszakok változásából, s a hely –és az időhatározók ritka fel-felbukkanásából következtethetünk arra, hogy a térbeli haladás képei sorakoznak egymás mellé. A nagyvároshoz mérten a puszta egzotikumát, páratlan szépségét, s egyúttal végtelenségét sugallják az apró részletezéssel mutatott tájelemek. Várakozó bizakodás, optimista derű lengi át az egész költeményt.
Talán ezt az állapotot, a jövőhöz fűződő lehetőségeket jelképezi a szélmalmok vitorláinak szüntelen, fáradhatatlan forgása, mely a vers végén a nyitottság, a befejezetlenség, a határtalanság benyomását kelti.
További összefoglalók a következőről Petőfi Sándor tájlírája - három versen keresztül