Személyes mondanivalóját bámulatos sokszínűséggel fejezi ki. Költői életművében nálunk addig nem tapasztalt fokra emelte a kifejezés művészetét, a hanghatásokat és a
vers zeneiségét.
Mindezekre remek például szolgál a debreceni kollégiumban töltött diákévei alatt íródott verse:
Az estve. Rousseau felfogását tükrözi, amely szerint a romlott társadalommal szemben a természet a harmónia birtokosa. A verskezdet költői tájkép, vonzó leírás - ahol is megismerhetjük a költő természetszeretetét. Az alkönyt könnyed megszemélyesítésekkel, finom jelzőkkel festi le. Az első sorokban a színhatások élménye uralkodik, majd a hanghatások jelennek meg; hangutánzó, hangulatfestő szavak és alliteráció formájában. Ebbe a tökéletes világba menekül a sebzett ember - Csokonai - némi lelki enyhülésért. Különféle illathatások csökkentik Csokonai belső feszültségét, ám mégis kitör belőle a keserű, közvetlen panasz, midőn az éj leszáll:"e világba semmi részem nincsen." Szembeállítja a gazdagságot és a szegénységet, önmagát a nincstelenek közé sorolva. Majd egyre inkább forrongó szavai nyílt társadalomkritikába torkollanak. A "bódult emberi nem" a felelős azért, hogy az eddig felfedezett szépséget elpusztította a közönségesség, a durvaság, a helytelen erkölcsök. S hogy mindez mikor történt? Az ősközösség felbomlásakor, a magántulajdon megszületésekor. Erősen bírálja a feudalista társadalmat, hiányolja az egyenlőséget, a demokráciát belőle. Csokonai kritikája merész volt és találó; sok értékes gondolat fogalmazódott meg benne. A költemény befejezésekor visszakanyarodik a verset nyitó természeti képhez, s kihámozza belőle az abban már benne rejlő társadalmi mondanivalót. Ismét megszólal a szegénység panasza: nekik csak az "arany holdvilág" és a madárdal az osztályrészük az ideálvilág kincseiből. Ám Csokonai mindezen rosszak ellenére megcsillantja az optimizmus halovány reménysugarát az olvasónak; a hitét és a bizodalmát abban, hogy a természet szerint minden ember egyenlő.
Egy másik fontos filozófiai jellegű verse a
Konstancinápoly. Ez a költemény Voltaire egyházellenességét, csipkelődően szellemes gunyorosságát visszhangozza; az optimista racionalizmus szólal meg benne. Úgy írja le az elképzelt Kelet pompáját, mint egy valóságos utat: kívülről, a tenger felől közelít a városhoz. Az utcai forgatag képét ábrázolja, majd a dúsgazdag törökök pipiskedő pompáját festi le. Útja tovább vezet, egy jóval intimebb helyre, a szultán háremébe. Az eddigi bámulattal vegyes komolyság szerepét most a csintalan érzékiség veszi át. Ám kísérőtársa, a Múzsa figyelmeztetése Csokonait a józan ész szavára emlékezteti, így hát ismét a szabadba jutnak. Itt a pajzánságot mérhetetlen csodálkozás követi, a vallás alkotta művészeti értékek leírása. Ezután egy elmélkedő rész következik, ahol is az időbeli szerkezeti elv érvényesü. Ahogy végignéz a jelenkor nagy templomain, visszaidézi az áldott rousseau-i ősállapotot majd ismét a jelenbe, a feudalista rendszer bírálatába merül. Az emberi társadalom megromlásának következménye a vallások megjelenése. Csokonai erősen antiklerista gondolkodását fejti ki. Először a mohamedán vallást, majd a keresztény vallást bírálja, mivel szerinte ez száműzi az észt és a virtust, s nem fogadja be az "emberséges embert." A verset optimista, szárnyaló jóslat zárja, amelyben az új világba vetett hitét elemzi. Abba az új világba, ahol megvalósulhat a minden embert és népet egybeölelő testvériség eszménye.
Ez a két vers szemlélteti legjobban, hogy milyen nagy szerepet játszott Csokonai a magyar irodalomban, mint a magyarországi
felvilágosodás legnagyobb alakja, költője. Életében viszont elismerést keveset kapott. A - talán ebből is eredeztethető - melankolikus, szentimentalista szomorúság érződik
A tihanyi Ekhóhoz című versében is. Fáj Csokonainak, hogy szerelme is behódolt az igaztalan, zsarnoki törvényeknek. Ismételten a természetbe menekül, ahol is a sírját szeretné majd, s bízik abban, hogy az utókor elismeri munkásságát, költészetét: "Szent lesz tisztelt hamvamért..."
További összefoglalók a következőről Csokonai, a felvilágosodás költője