A történet tulajdonképpen nem az enyém, én csak leírtam.A 90-es évek elejéna Széchenyi-fürdő közelében dolgoztam,
és, mint örök éjszakás, télen-nyáron minden reggel 6 órakor mentem a munka utáni pancsikolásra. Reggelente 6-kor persze mindig ugyanaz a húsz ember találkozott a bejáratnál, és
egy pár hónap után
már régi ismerősként köszöntünk egymásnak. A napi úszkálás-szaunázás után mindannyian összegyűltünk a melegvizes medencében és beszélgettünk mindenféléről. Egy ilyen társaságban- ahol ismerős idegenekvoltunk mindannyian egymás számára - sokminden elhangzott, és az általában szótlan B. mesélte a gyógyíthatatlan betegségekről szóló diskurzus kapcsán: Nagyapám halála után az addig életerős, egészséges, de nyolcvanöt éves
nagyanyám nagyon összezuhant: magas lett a vérnyomása, súlyos cukorbeteg lett, naponta háromszor kellett inzulinozni, látása megromlott, és a következő tíz évben odáig jutottunk, hogy már a lakásban való közlekedés is gondot jelentett. Fizikailag összeroppant nagyanyám, de szellemileg ép volt, órákat töltött a tolószékében az ablak előtt ülve és vagy bámészkodott, vagy tévézett, merthogy a betűket már nem látta elolvasni.
A nyolcvanhatodik születésnapja előtt nem sokkal összehívta a családot:
- Öreg vagyok, eleget éltem már, eleget is szenvedtem, első világháború, második világháború, az ötvenes évek, most
sem ehetek, amit akarok, meg akarok halni. Születésnapomra nem akarok semmi mást, csak enni egy kis rántott csirkecombot sült krumplival, utána inni egy jó kis mézes csipkebogyóteát, nyalogatni a mézes kiskanalat, az sem érdekel, ha belehalok.
Nagyanyám szavai mindenkit megdöbbentettek, akit naponta többször döfködnek inzulinnal, annak a statisztikák szerint nem szokott jót tenni a méz. Fiak, lányok, unokák és dédunokák vitatkoztunk kétségbeesetten, aztán azt a határozatot hoztuk, hogy nagyanyám kívánságát fájó szívvel, de teljesíteni kell. Hosszas tanakodás után szereztünk egy ismerős méhésztől jóféle akácmézet, az ünnepi ebédre meghívtuk a családunk orvosát is, aki viszont - ismerve nagyanyám betegségeit - meghívta rohammentős barátját, aki szintén velünk evett, miután felcipelte a hordágyat és az összes, újraélesztéshez szükséges eszközét.
A szép tavaszi ebéden vagy ötvenen köszöntöttük nagyanyámat, aki kéjes mosollyal az arcán falta be a rántott csirkét, a sült krumplit, a cukorbetegeknek készült túrós tortából is csipegetett, ivott egy korty Unicum-ot, aztán majdnem sírva fakadt: - Hol a mézem?
Összenéztünk, már az is épp elég volt, amit eddig megevett-megivott, de láttuk örömét a csirkénél, gondoltuk, lesz, ami lesz. Szépen becsomagolva átadtuk a mézet, azt mondta, nem tesz akármit a teájába, először megkóstolja. Mire elkészült a tea - a csipkebogyót sokáig kell áztatni - a kilós méz fele elfogyott. Doki és a rohammentős egyre jobban guvadó szemekkel bámulták nagyanyámat, aki sehogyan sem akart rosszul lenni. Már sötétedett, amikor a mentős elment, a doki kitartott estig, amikor is nagyanyám - két-három kanálnyi mézet hagyva holnapra is - közölte, hogy köszöni szépen a köszöntést, akkor most ő elmegy aludni.
Nem ismétlődött meg a születésnapi egy kiló méz megevése, de attól kezdve mindennap mézet akart enni, és evett is. Másfél hónap múlva abba kellett hagyni az inzulint, mert rosszul lett tőle, újabb fél év múlva észrevettük, hogy a tablettákat sem szedi, sem a vérnyomására, sem a cukorbetegségére. Ahogy elolvadt a hó, egy szép napon leszökött a sarki kisközértbe és vett magának egy Milka csokit. Utána ismét ő hozta a mindennapi kenyerünket, zsemlénket.
Nagyanyám kilencvenhat és fél éves korában halt meg, egy részeg autós reggel fél hétkor felrohant a járdára és elütötte.
További ismertetés a következőről Részletek...