Az előző részben leírt szövegrész is mutatja,
hogy Clarissa csak a boldogság látaszatában él: mindezen dolgok nagyon hirtelen történnek vele: Peter hirtelen kérdezi, hogy boldog-e,
és már majdnem megkérdezi, hogy képes-e őt boldoggá tenni Richard; aztán újra hirtelen,
mint egy felmentősereg, megérkezik a lánya, Elizabeth, és Clarissa íme!-meglátja boldogságának megtestesítőjét. Mégis színpadiasan és hamisan hat a kijelentése, hogy itt az ő Elizabthe, (az ő boldogsága), és ezt mindketten–sőt, talán mindhárman érzékelik: Peter dühös lesz: „Miért nem annyit mondott egyszerűen: –Ez Elizabeth?– Mert ez így: nem volt őszinte.”<1>, Clarissa látva, hogy lelepleződött, az utolsó mentsvárhoz menekül: az estély jut természetesen eszébe, hiszen arra készül egész nap, és mi más tehetne még boldogabbá egy amúgy is boldog feleséget és anyát, mint egy estély, ahol remek férfiakat szolgálhat ki…Elizabeth reakciójáról azonban semmit nem tudunk, bár nyilván észrevette, hogy valami nincs rendjén, és egyébként is: ő lakik már tizennyolc éve az anyjával és ő tudhatja, hogy miért tölt több időt Miss Kilmannel–akit egyébként nem is kedvel különösebben–, mint anyjával. Persze Elizabeth személyében ugyanakkor felfedezhető egyfajta vezeklés is Woolf részéről: Elizabeth az a kislány, aki távolról csodálja az édesanyját, de nem férkőzhet közel hozzá, mert anyja jobban babusgatja és talán jobban is szereti fiúgyerekeit, mint a lányait; sőt Julia Stephen istenítette fiait, ahogy azt a korban egy anyától elvárták.De vajon szerette- e Mrs. Dalloway úgy a lányát, ahogy ’kellett’?–Az előbb leírtak alapján szerintem nem. Ehhez nem csak az szolgáltatta az alapot, hogy Clarissa jelleme alapvetőleg nem alkalmas az anya-szerepre, hanem a kettejük kapcsolatát befolyásolta a hatalmas generációs különbség is: Elizabeth már egy más világban élt, nem tartozott az életcéljai közé, hogy egész nap férfiakat szolgáljon ki, stb. Keresi a menekülőutakat ez elől, és éppen anyja jelenti számára azt a világot, ami elől menekül. Őt nem érdeklik az estélyek, ő valószínűleg nem jön zavarba, ha Hugh Whitbread becsmérlő pillantást vet a ruhájára. Benne született újjá Sally Seton szabad szelleme, és ő már abban a korban él, amikor –nehézségek árán bár,– de egy nő is érvényesülhet és nem kell egy idő után kompromisszumot kötnie, mint Sallynek. Eleinte ennek a független nőnek a sémáját láthatta Miss Kilmanben is, de hamar rájöhetett, hogy ez csak egy vénlány álcája és hazugságon alapszik. Bár Elizabeth jellemének kibontására nem sok helyet szentel a regény, én mégis úgy képzelem, olyan lehet, amilyennek Virginia Woolf egyik esszéjében a fiatal Jane Austent leírja:„A tizenöt éves lányok mindig nevetnek.<…>De a következő pillanatban már sírnak Nincs állandó tartózkodási helyük, ahonnan láthatnák, hogy az emberi természetben van valami eredendően nevetséges, hogy férfiaknak és nőknek egyaránt van valami örök tulajdonságuk, amely állandóan szatírára ingerelhet bennünket. Nem tudják, hogy Lady Greville, aki fölényeskedik, és a szegény Maria, akivel fölényeskednek, örök szereplői minden bálteremnek. De Jane Austen a születésétől fogva tudta ezt. A bölcsők körül ólálkodó tündérek egyike nyilván felkapta a születés utáni pillanatban, és végigröpítette a világon. Amikor visszakerült a bölcsőbe, már nemcsak azt tudta, hogy milyen a világ, hanem a maga birodalmát is kiválasztotta belőle. Egyezséget kötött: ha megengedik, hogy ezen a területen uralkodjék, másikat nem fog kívánni.Így azután mire tizenöt éves lett, nem sok illúziója volt a többi emberről–önmagáról pedig semmi.”<2>
3,Összegzés
Elemzésemben végül is arra próbáltam törekedni, hogy bemutassam a regényben általam, mint olvasó által látott alakokat, főként nőalakokat. Talán egy kissé erőltetett mindegyikben valamiféle archetípust látni, mint például Miss Kilman- az Apáca, Sally és Elizabeth- a Lázadók, aztán persze ott vannak a némán szereplő nők, akik a férfiuralom Áldozatai, mint Mrs Whitbread vagy Sir William felesége. (ReziaSmithnek azért nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget, mert –bár nyilvánvalóan fontos szereplő– mégis az alakja talán túlságosan is ’elvitt’ volna egy másfajta interpretáció felé.)Mrs. Dalloway pedig mindezen női aspektusoknak a hordozója, és talán éppen ezért tűnik olyan lehetetlennek a léte: lehetett volna Apáca vagy Lázadó, ő ehelyett a biztonságosnak tűnő megoldást, a családot választotta; és a szerelem és mindenfajta magasabb szintű lét és érzelem nélküli életet.Talán ezért tűnhetnek a reakciói, a gondolatai sokszor idegesítőnek: miért hagyja, hogy a Hugh Whitbread-ek határozzák meg, hogy hogyan éljen? És emellett még ott kísért a regény végén túl a kérdés: vajon nem válik-e ő maga is Áldozattá, ahogy a ’néma nőszereplők’ a regényben?
<1> Uott., 63,o.
<2> Jane Austen. In: Virginia Woolf: A pille halála-Esszék. Budapest. Európa Könyvkiadó. 1980. 239.o.
További ismertetés a következőről Mrs. Dalloway