Thomas Mann:
Zűrzavar és kora bánat
Az író 50. születésnapja alkalmából jelentette meg ezt a novellát a Neue Rundschau.
A novella a Varázshegy megírása után született. A leheletkönnyűnek tűnő elbeszélés a polgári világ valaha volt teljességét sejteti, ennek a teljességnek a drasztikus módon való csorbulását érzékelteti finom iróniával.
A színhely Cornelius történelemprofesszor villlája, a szereplők maga a professzor, négy gyermeke, a ház személyzete, s a házibál vendégei. A professzor személye egyértelműen Thomas Mann alteregója, a családi körülmények, mi több, a központi esemény is nagy valószínűséggel megélt történet.
A novella cselekménye amúgy nem mozgalmas, egyetlen „parányi” esemény, mely Lórika és apja, a professzor életében jelentős csupán. Lórika kicsiny szívében nyugtalanító érzés támad, nevét sem tudja, csupán keserves zokogása árulkodik az átélt érzés mélységéről: lehet, hogy ez a korai szerelem?
A novella báját a kedves iróniával s ennek cseppet sem ellentmondó szeretettel megírt családi tabló adja. Az elbeszélés a két nagyobbik gyerek, Ingrid és Bert pontos jellemzésével kezdődik, mely jellemzés egyéni vonásokkal ruházza fel tulajdonosaikat, de egyben időtlen vonásokkal is. A Cornélius szájába adott mondatok az apa bölcsességét, gyerekszeretetét, iróniáját egyaránt jelzik. Egy-egy felvázolt tulajdonság élesen meghatározza a tulajdonos karakterét. Pl. Bert, aki a család inasát utánozza nagyfiúsan, akit megalapozatlan tervei Kairóba hívnak, s aki épp aznap reggel is végrehajtott egy meghiúsult szökést, vagy a 18 éves Ingrid, aki a 18 évének fensőbbségével nevezi szüleit aggoknak, s érzi elhivatottnak magát a család irányítására. A háttérből ismerjük meg a családjának élő anyát, akinek meg kell küzdenie az inflációval, a fő feladata az, hogy a lehetőségekhez képest megőrizze a polgári jólét látszatát. Aztán itt van a két kicsi, Lórika és Buli, a későn születettek, akik szüleik és testvéreik szeretetében fürdenek önfeledten. A leggyöngédebb leírást mint a professzor szívéhez legközelebb álló, Lórika kapja, bája, kedvessége, szépsége megejtő .A személyzet bemutatása is Thomas Mann-i, egy-egy vonás csupán , s teljes képet kapunk Xaverről, aki a tilalom ellenére letépi a naptár aktuális lapját, néha a következőt is, „ és a mozit szíve mélyéből szereti és hajlik a mélabúra”, Annáról, akinek arcán „ a korlátoltság szigorú méltósága „ tükröződik, valamint Walburga és Cecília kisasszony, aki a lecsúszottak gőgjével szolgálnak.
A vékonyka cselekmény a következő: a nagyok bejelentik, hogy estére vendégeket hívtak, mulatság lesz. A megjelenő vendégek, a két nagy baráti köre is jól ismert típusai minden idők fiatalságának. Van köztük forradalmár színész, van köztük sok nyelven éneklő biológus, van kövér lány, s végül itt a bonyodalom fő okozója, Max Hergesell, műegyetemi hallgató. Késve érkezik, a figyelmet magára vonja különös, elnyújtott és orrhangú beszéde, és szép arca. A mulatság megkezdődik, a professzor gyanakodva és rosszallva hallgatja az ideges zenét, idétlennek látja a fiatalok táncát, generációs ellentétet sejtetve. De mert talpig úri ember, a vendégeket megkínálja saját, de nem a legjobb cigarettáival.
A zene, mely oly furcsa a professzor fülének, nem más, mint az Amerikából beszivárgott jazz.
Mindenki táncol, a kicsik boldogan lábatlankodnak a nagyok ünnepén, s amikor a két kicsi ügyetlenül toporog tánc gyanánt, az ifjú Max Hergesell lekéri Lórikát testvérkéje karjairól, s néhány tánclépést tesz a lánykával. Lórikát elkábítja a korlátlan lehetőség, apró lábacsáival vég nélkül követi a nagyfiút, de a csoda az este folyamán többször nem ismétlődik meg, és ráadásul a lefekvés ideje is elérkezett. A simulékony Max Hergesell úgy érzi, ezzel elég megnyerő módon viselkedett, az este többi részén egy kövér kisasszonyt részesít előnyben. A kicsiket nagy nehezen sikerül kiszakítani a társaságból, s szobácskájukba, ágyukba parancsolni, mikor Xaver izgatottan érkezik a hírrel, a maga módján fogalmazza meg a problémát: „ Professzor úr! Siessen már föl Lórikához! Nagyon rágyütt!
A professzor kislányát ilyen keserves állapotban még nem látta. Mélyról jött a sírás, a gyermek lelkének eddig nem ismert mélységéből. Hüppögve tudta csak mondani- ”Mért…nem… bátyám… Max ? A sírás oly csillapíthatatlan, oly keserves volt, hogy a professzor úgy érezte, a személyzet tagjai nem méltók e mélység megismerésére. Elküldi őket, ne bámészkodjanak, finoman érzékeltetve az eset „tragikus” voltát. Xaver azonban az ajtó mögül hallgatózva nagy tettre szánja el magát: odamegy Max Hergesellhez, a fülébe súg valamit, aki nyomban követi őt. A fiú néhány szót szól a zokogó kislányhoz, a professzor persze érzékeli e szavak híg voltát, Thomas Mann pedig azt, hogy a műveltséget fitogtató szavakkal inkább a professzornak tetszelgett a fiú, majd lassan-lassan e nagy bánat után, melynek még nevet sem tudott adni a kicsi, elaludt.
Cornélius felismerte a kislányban feltörő érzelem komolyságát és mélységét, és megrendülve vette tudomásul, hogy Lórika vele osztotta meg ezt a nagy-nagy bánatot: Miért nem testvére Max?
Finom, nevesincs érzések szövik át a novellát, melyek egy kultúrált család életétét átszőtték, s hasonlóképpen kulturáltan sejtetve ennek a finom, de gazdag érzelmű világnak a leáldozását.