Mikes leveleinek eredeti "címe": "Konstantinápolyban Groff P... E...
írott leveli M... K..." Mikor a század végén, 1794-ben ezeket a
leveleket Kulcsár István író, lapszerkesztő nyomtatásban megjelentette
Szombathelyen, ő adta Mikes művének a Törökországi
levelek címet.
Egy elképzelt, Konstantinápolyban élá erdélyi hölgyhöz,
az "édes
néné"-hez 1717 októberétől 1758 decemberéig összesen 207, valódi
keltezéssel ellátott levelet írt, s ezekben beszámolt Törökországi
tapasztalatairól, legszemélyesebb élményeiről, gondolatairól s a
bujdosók sorsáról. Tehát
nem valódi (misszilis), hanem csak képzelt
(fiktív) levelek ezek.
A
levél műfaj igen kedvelt volt a korszak francia irodalmában, s e
leveleknek évtizedeken át való írogatása lehetett Mikes legfőbb
időtöltése és vigasztalója a bujdosásban. Ennek a műfajnak
nincsenek merev szabályai, a tartalmat tekintve rendkívül rugalmas: korlátozás
nélkül szólhat mindenről.
A könnyed, szellemes társalgási stílusban megírt "csevegés", az
anekdotázó hajlam, a lebilincselő, egyik tárgyról a másikra térő
gondolatszövés, a napló szerű vallomások megkapó őszintesége s a
jellemábrázolás természetes volta Mikes leveleskönyvét a 18. század
közepének legkiválóbb művévé avatja, mely még ma
Is élvezetes
olvasmány. Nyelvére az ízes, székelyes fordulatokban bôvelkedő erdélyi
társalgási nyelv jellemző. Kerüli az idegen szavakat, latin
kifejezéseket alig-alig használ.
1758-ban kapott engedélyt a konstantinápolyi osztrák követtől, hogy
levelezhet erdélyi rokonaival. A valódi levelek megindulása
abbahagyatja vele fiktív leveleinek írását. - A "
levelezés" mellett
hatalmas fordítói munkát is végzett: több kötetnyi könyvet fordított
franciából magyarra.
37. levél
Ez a levél a bujdosók rodostói mindennapjairól, életéről, "klastromi"
rendjéről számol be. A képzelt levelezőtársat tudósítja, de a leírt
megfigyeléseket, tapasztalatokat mindig személyes érzelmek járják át, s
így válnak ezek a tudósítások eleven, élményszerű leírásokká.
A tréfálkozó hangnem rögtön az elsô mondatban tetten érhető, de e
mögött a játékos ötlet mögött ott remeg a szülőföld utáni örök sóvárgás
fájdalma: "...úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem
Zágont."
A 37. levél a jól meg komponáltak közül való: távolról közeledik a
tulajdonképpeni témához, életük egyhangúságának bemutatásához. A
logikus gondolatmenetet követve kifogyhatatlan mesélő kedve minden
fontos és kevésbé jellemző dologra, tapasztalatra is kitér. Rodostó
fekvésének, kies környékének bemutatása közben leírja az itteni
szőlőművelés módját, beszél a gyapottermesztésről, fel villantja a
város sajátos jellegét (nincsenek utcára nyíló ablakok), lakosainak
szokásait.
"Már eleget beszéltem a városról és a földjéről; hanem a mi házunknál
lévô szokásról kell szólni és az idő töltéséről" - ezzel a fordulattal
hagyja ott a bevezetésnek szánt részeket. Kissé kelletlenül ír a
szigorú napirendről, a "klastrombéli rendtartásról" s a ritka
szórakozási lehetőségekről (vadászat). Társaságot, évődő, csevegő
társalgást kedvelő egyéniségének nem valami kedvező lehetőségeket
nyújtanak az itteni furcsa szokások: a helybeli asszonyokkal nem
találkozhat, el szaladnak az idegenek elől ("Nem törődöm rajta, mert
közönségesen az örmény asszonyok olyan fehérek, mint a cigánynék.");
"főrenden lévő emberek itt nincsenek", a törökök látogatása pedig igen
unalmas dolog ("ők a beszélgetéshez, nyájassághoz éppen nem tudnak.");
minden "mulatságuk" abban áll, hogy néha el mennek Bercsényiékhez vagy
ebédre, vagy vacsorára.
Az utolsó bekezdés még egyszer összegezi a levél fontosabb témáit.:
"micsoda városban telepítettenek le bennünket; annak micsodás lakosai
vannak, micsoda környéke; itt micsodás szokást tartunk". Záradékul ezt
kiegészíti saját napirendjének közlésével.112. levélA tréfálkozó, évődô hangnemet a megrendültség áhítatos, vallásos ünnepélyessége váltja fel itt, hiszen II. Rákóczi Ferenc haláláról tudósít a "mind téntával, mind könnyhullatással" írt levél. Elôször a halál tényét közli a levélíró, s jelképes jelentőséget tulajdonít a halál napjának: "Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi atyáinknak halálokot kell siratni." De igazán nem is a fejedelem siralomra méltó, "mert ôtet az Isten annyi szenvedési után a mennyei lakodalomban vitte", hanem azok, akik itt nagy árvaságra jutottak. - A bujdosó fejedelem haldoklása a nagyhét napjaira esett: virágvasárnapjától nagypéntekig tartott. Mikes kiemeli roppant önfegyelmét: a házirendet ekkor is pontosan meg kellett tartani.Rákóczi halála fokozta árvaságuk, számkivetettségük fájdalmát: magukra hagyta ôket "ezen az idegen földön". A befejezésben egybe mosódik a politikai és az életbeli, evilági számkivetettség tudata: az itt maradottakban még inkább erősödött a honvágy mind a szülőhaza, mind az égi, mennyei otthon után. Ezért "irtózatos sirás, rivás vagyon" közöttük.
További ismertetés a következőről Törökországi levelek