Jó szívvel fogadtam az ég minden követét, a szerelem minden álruhás bohócát, akik vezettek engem, a kezdetben vak és süket lényt utamon, mely oly hosszúra nyúlt,
hogy közben elfogyott minden elképzelésem, összes szavam, amivel
csak megközelíthettem volna az örökké tartó szerelmi fogadalom isteni szövegét, mely mint
egy rég elfeledett emlék, mint egy sutba dobott és divatjamúlt szertartás érthetetlen kelléke ott rejtőzött jól láthatóan, bár megközelíthetetlenül tudatom legmélyén. A test és lélek végső egységének varázsigéje, mely elsöpri a kételyt a jövőbe tekintő, útjára kelő szerelmes elől, hogy nem számít, vígjátékok vagy tragédiák közepette teljesíti be saját és szerelmese sorsát, rejtve maradt előlem.
én gyermekként szunnyadtam, időztem kedvenc színészem ölelő karjai, gyengéd szavai, puhán csókoló karjai közt a vágytalan imádat esküjének áldozataként. Forró ajkaimhoz odatolta a hűs vízzel teli poharat, mintha csak szépségemnek ártana az ő vérmes igyekezete, mellyel a színpadról hódította meg érzéki szenvedéllyel a teljes negyedik sort, majd utána a többit, míg a közönség fel nem kacagott észlelvén ezt a szeméremsértő indulatot. A hangulat tetőfokán aztán, mintha csak megszállta volna őt az említett, kis, kígyótestű Hermész, lecsillapodott és a gyermeki lélek álarcában
olyan ártatlanul, olyan hangtalanul húzódott vissza éles füleinek színészi rejtekébe, mint egy nagyobb kígyó, amelyik
már hallani véli a tojások pattanó hangját és az újabb kikelő teremtmények sziszegését.
Gondolataim e lassan körvonalazódó rejtély körül kalandoztak, amely éppen úgy érintette a festői képek és látomások szigorúan, geometriai szabályok szerint megszerkesztett művészi terét, mint a színészek saját magukról alkotott képének problémáját, amellyel színészi alakítás közben kénytelenek szembenézni. Az utánzó és az utánzott nem lehet egy, a komikus végül mégiscsak saját magát adja bele a kinevetett áldozat szerepébe, pont akkor, amikor a külvilág felé fordított figyelme gyengül és egyetlenegyszer fellélegzik, hogy utána tovább folytassa a monológot, amit olyan jól megtanult. A lélek valósága a lélegzetnél is gyorsabb és ezt az apró hibát, amely az előadás során előfordulhat, csak egyféleképpen küszöbölheti ki a művész, ha az utánzott ember sorsával szembefordul és a vádakat sértődötten magára veszi. Így szusz nem jelzi a különbséget a gyermekisten és őközötte. A gyermekisten eltűnéséről persze senki sem tud, mindenki rajongva fordul a színész felé, aki végül egy gyermeki és ártatlan mosollyal lecsillapítja a fiatal nők heves vágyait.
Merre tűnt el az iménti szerelmi gyönyörtől ittas férfi, és merre jár most a gyermek, kit senki sem sejtene ebben az alakításban?
Képzeletben körbetekintek, emlékezetem átfogja a fél országot, a fővárost és a Balaton környékét, belátom a horvát tengerpartot, sasszemem beméri Lombardiát. Az alvó Muzsikus szellemlényként feltűnő álarca mögött felismerem Malvoliót, a színészemet, nem jelzem neki, hogy tudatára ébredtem becsapatásomnak, csak a messzeség emlékébe kapaszkodva, valamire várok. Koronám ideje kitelik. Már kezemben a megírt bonyodalom, amit a művészi tér rejtélye tesz teljessé, így fogalmazok. Bár ha e ritka színekben pompázó terek kulcsa az ékkő, ebben az esetben a konfliktus oka maga a varázskő és nincs itt semmilyen emberi szándék, csak vádaskodás, varázslat, megtévesztés és kődobálás megint.
Mégis elnézem egy darabig a szép és büszke Arielt, a mérték és mértéktelenség ítélőbíráját, a szerelmi vallomások isteni védnökét. Vajon nekem szól? A nézők tartózkodóan hátradőlnek az iménti kacagásból, úgy érzem, csak az én fülem marad nyitva e kedves hangnak, mely pásztorsípszó dallamát idéző, természetes zengésével mértéket dönt meg annál, aki hallja.
Szerelem szavának hírnöke, Ariel, tökéletes társam te lettél!
- De ha meglátlak, Hermész, még egyszer az úrnő körül, nagyon megkeserülöd! - kiáltotta el magát a színészem, ahogy megértette álmomat. - Mit tudtál te adni ennek a nőnek? Tovább ne pimaszkodj itt!
- Udvarolnak, udvarolgatnak! - üvöltötte sírva a kisfiú. - A te úrnődnek!
- Nahát én utána megyek ennek a pimasz gyereknek és jól helyre rakom ezért!
- Ne, kérlek, ne! - kérleltem bágyadtan. Olyan nyugodt a reggel és olyan kipihentnek érzem magam.
Két kezébe fogta arcomat, csillogó szemekkel a szemembe nézett, majd magához szorított és selymes hajam fürtjeit átfésülte finom ujjaival. Még egyszer az arcomba nézett és szelíden azt kérdezte:
- Akarsz mondani nekem valamit?
Ekkor ráébredtem, hogy nem kellett volna elmesélnem azt a kurtizánt, aki az írótársamat elcsábította tőlem, sem azt, ahogy engem megkísértett, minthogy ez a téma nem illett a szerelmi vallomások megszokott és elfogadott témái közé, sem azt, hogyan lenne kedvem némiképp részegen erőszakot tenni finom fiútestén, akkor is, ha nem figyel rám közben. Az előző éjszakák sötétben tett szenvedélyes vallomásainak veszélyes tartalmaitól még mindig kábult, szinte ájult volt benne a lélek, éreztem, gondolkodni kellett volna, mielőtt elalvás előtt imáimban hozzá beszélek.
- Valaki egy csodatévő kővel ajándékozott meg.
- Ugyan menj már! - kapta fel a fejét.
- Nézd csak, mekkora!
- Ugyen, mondtam - szólt közbe az isteni Hermész -, már udvarolnak neki!
- Én most elküldöm innen ezt a kis csavargót, aki itt az úrnőm kincsestárát fürkészi olyan odaadó pillantásokkal és olyan lesütött szemekkel. El én, izibe!
- Talán az a férfi vesztette el ott a másodikról.
- Nem is volt az övé, mert nem ment érte - torkolt le Ariel, a színészisten.
- Ez lenne Ámor nyila? - és szétnyitottam ökölbe szorított ujjaimat, hogy megmutassam a legnemesebb, legmágikusabb rózsa színében pompázó, óriási, tiszta brilliánst. - Mondják, van piros gyémánt, akkor ilyen rózsa színében játszó is lehet.
- Ámor nyila? Hogyan jutottál hozzá?
- Nem mondhatom el, amíg el nem árulod a varázsigét. Lelkemre kötötte az a szomorú férfi a másodikról, hogy addig ne beszéljek, amíg te el nem mondod nekem a varázsigét.
- Üsd fel a könyvet!
További ismertetés a következőről A varázsige