Buji Ferenc legújabb könyve Jézus azon tanításaira hívja fel
figyelmünket, melyek az idõk során - szerinte - feledésbe merültek,
vagy kevesebb hangsúlyt kapnak a kelleténél, avagy mai értelmezésük
eltér az eredeti jézusi szándéktól. Alapkoncepciója az, hogy Jézusnak
az örök életre vezetõ tanításai csak keveseknek szólnak, hisz azok
maradéktalan követésére nem mindenki képes. A nekik kijelölt keskeny
utat meg se találja mindenki, vagy ha mégis, az oly szûk és
járhatatlan, hogy végigmenni alig lehet rajta. Mert mit követel(t) meg
Jézus tanítványaitól? Többek közt nem a példás családi életet, mely
gyermeki zsivajtól hangos, hisz a házastárs és a gyerek a földi élet
kötelékeit erõsítik, holott ezzel a világgal csak minimálisan szabadna
érintkeznünk, mint ahogy a golyó is csak egy ponton érintkezik a
földdel. Mert a család evilági gondok tömegét önti ránk, melyek elõbb
vagy utóbb ellepnek minket. Nem véletlen tanácsolta Jézus
tanítványainak a nõtlenséget (Mt 19.12), ill. a családdal való
szakítást (Mt 19.29), és az sem véletlen, hogy õ maga ebben is példát
adott: nem alapított családot, épp ellenkezõleg, családban töltött
életének hátat fordítva elköltözött otthonról más városba, és vér
szerinti kötelékeitõl függetlenül azt vallotta anyjának ill.
testvérének, aki teljesíti Isten akaratát (Mk 3.35).
Mi, akik krisztuskövetõ szándékkal igyekszünk családi, plébániai és
egyéb közösségeket építeni, bennük az ifjúságnak célt és fényt adni,
hiába zörgetünk. Nap mint nap elvétjük az utat - Buji szerint. Vajon
miért ilyen szigorú? Hisz Jézusnak elég volt a hit (elkötelezõdés) és a
bûnbánat (ld. jobb lator, házasságtörõ asszony, Zákeus stb.). Ez
családi, evilági (ill. modern) keretek közt miért volna lehetetlen? Ha
nem feledjük a fõparancsot, melyet Jézus saját népének vallási
hagyományából emelt ki és tett elsõ helyre, miért volna vakmerõség
bízni abban, hogy az isteni kegyelem is lehajlik a másik oldalról? Hisz
õ maga mondta: „Mert mindenki, aki kér, kap, aki keres, talál és aki
zörget, annak ajtót nyitnak." (Lk 11.9-10).
A szerzõ ugyanakkor felhívja olyan evangéliumi gondolatokra is
figyelmünket, melyeket valóban mintha elfelejtettünk volna. Hajlamosak
vagyunk pl. eljárni messzi misékre, ahol a pap „olyan szépen beszél!",
holott nem az a beszéd válik javunkra, amelyben nagy gyönyörûségünk
telik, hanem az, amely felkavar, felzaklat, hozzásegítve evvel életünk
gyökeres megváltoztatásához, a megtéréshez (metanoia), a végsõ
elkötelezõdéshez, azaz a lélekbõl való újjászületéshez. Vagy ehhez
hasonlóan, emlékeztet arra, hogy az isteni és az evilági értékrend
szemben áll egymással: „Ami az emberek szemében nagy érték, az az Isten
elõtt megvetést érdemel." (Lk 16.15). Vagy az egyik szerint élünk, vagy
a másik szerint. Nem szolgálhatunk két úrnak (Mt 6.24). Jó ezt néha
tudatosítani, hisz hajlamosak vagyunk Isten és ember megbecsülésére
egyaránt áhítozni.
Továbbá megismerhetjük a könyvbõl az imádkozó Jézust, aki egyrészt azt
tanítja, ima közben ne szaporítsuk a szót, mint a pogányok (Mt. 6.7),
másrészt õ maga órákat, sokszor egész éjszakát tölt elmélyült imában
(Lk. 6.12), és erre ösztönzi tanítványait is (LK. 18.1). Ebbõl arra
következtethetünk, hogy Jézus imája - amelyre nekünk is törekednünk
kell - az Isten jelenlétében való elmerülés, a késõbbi keresztény
hagyományból ismert kontempláció.
Túlzásai ellenére érdemes megismernünk egy olyan krisztuskövetõnek az
evangéliumok kapcsán született gondolatait, aki a megszokottnál
radikálisabban értelmezi Jézus tanítását és örömhírét. Hisz azt a
tanítást kaptuk: „Legyen körötökben az igen: igen, a nem: nem, nehogy
ítélet alá essetek.".
További ismertetés a következőről Az elfelejtett Evangélium