Benedek Elek - népének és
az édes anyaföldnek
holtig hűséges szerelmese - bár korán elszakadt falujától, mégis az
erdőzúgásos, vadgalambbúgásos Erdővidéken gyökeredzik minden története.
Nincs magyar író, aki testben-lélekben annyira rabja lett volna
szülőfalujának, mint ő. Házat épített az ősi telken, melynek tégláit -
saját szavai szerint - agyának és szívének vérével kevert mész
ragasztja össze, földre földet szerzett körülötte, melynek minden
barázdájában az ő véres verejtéke folydogál, s melyet a gyümölcs- és
erdei fák ezreivel varázsolt paradicsomkertté. Ha ráért pihenni,
divatos fürdők helyett falujába menekült, s az üdülése szénakaszálás, a
szórakozása faültetés volt. Mikor pedig gyászfeketébe öltözött
Erdővidék fölött az ég, és
zsúfolt vonatok ontották a menekülők
százezreit a fővárosba, ő
is fölkerekedett élete párjával, s utaztak
üres vonaton, szembe a zsúfolt vonatokkal, biztos otthonból bizonytalan
jövőbe: a szülőföldre.
Könyvtárat kitevő
irodalmi életművének java része a szülőföldet
halhatatlanítja. Könyveiben az eszményi
falu embereit küldte
El a
városiaknak a lelki kapcsolat megteremtésére. Magyar falu aligha
szolgálhatott több irodalmi tárggyal, mint Kisbacon: temploma,
temetője, erdeje, ifjú és
öreg emberei s azok életének szívhez szóló
apró eseményei, mint meg-megújuló dallam, minduntalan visszatérnek
Benedek Elek írásaiban. Hiszi a jó győzelmét fegyver nélkül, magára
hagyatottan is, és nem zúgolódik a tél zimankós napjaiban, mert a
fáktól megtanult tűrni és várni. Tudja, hogy a tavasznak el kell
jönnie. Az évről évre visszatérő tavaszok s ez a könyv is az öreg
faültető hitének igazát bizonyítják."
További ismertetés a következőről Erdélyi történetek