Ha szorgalmas, kitartó
és hûséges vagy, az még nem elég. Bölcsnek is
kell lenned,
hogy szorgalmadnak, kitartásodnak határt, hûségednek
pedig helyes irányt tudj szabni. Hogy pillanatra se cseréld föl a célt és az
eszközt. És az sem elég, ha csupán a magad szája íze szerint szeretsz,
miközben világod zárt, ahova senki sem juthat be, és
ahonnan te sem
lépsz ki, hogy megmerítkezz mások örömében vagy bánatában. Ezt üzeni
Wass Albert az Eliza címû regényével.
Az író idõnként felvisz minket az Ohio menti Bellaire hegyeinek
egyikére, ahonnan a bányaváros születését, növekedését távolról
követhetjük: mintha némafilm peregne szemünk elõtt, ahol a gyéren
lakott terület XIX. századi csöndjét
csak a széncsúszdák egyre
szaporodó dübörgése töri meg. Néha azonban bevezet
egy kunyhóba, késõbb
egy takaros kõházba,
majd egy pompás kastélyba is. Megismerünk egy
végtelenül szorgalmas, kitartó, feleségét szeretõ bányászt, aki elõbb
sikeres üzletember, majd sokak által irigyelt milliomos lesz. Mi pedig
tehetetlen szemlélõi leszünk a házaspár elmagányosodásának.
Mára az idõ elsodorta fiatalságuk vágyait, örömeit éppúgy, mint késõbbi
csalódásaikat. Csak egy kép, egy szobor, néhány feljegyzés, és a
nyomukban kibontakozó zajos nagyváros maradt utánuk.
További ismertetés a következőről Eliza