Semmi meglepő nincs abban,
hogy Márai Sándor 1942-ben megjelent regénye A Nagy Könyv szavazótáborának kiválasztottja lett, hiszen az 1999-es Frankfurti Könyvvásáron az angol
és német fordításoknak köszönhetően a nemzetközi irodalmi közéletbe berobbant, magyarul új reneszánszát élő műről van szó. Mégis számos fórumon hangzik el hol méltatlankodó, hol kissé mentegetődző vélemény Márai regényének túlértékeltségéről, az életmű más darabjaihoz viszonyítva gyengébb alkotás viharos sikeréről. Bár a magyar olvasó elsősorban az
Egy polgár vallomásaival , vagy A kassai polgárokkal azonosítja inkább Márait, a nemzetközi fogadtatás eredményeképp a Márai-korpusz "újjászületni" látszik, legalábbis, ha az eladott könyvek listáját vezető regény olvasótáborát kérdezzük, valószínűleg A gyertyák csonkig égnek válik az életmű alapművévé és abszolút kiindulópontjává.
A könyv egyik kiadásának fülszövege szerint: "Az 1942-ben megjelent, nagy indulatoktól feszülő, szuggesztív erejű regény vakító élességgel világít a barátság, a hűség és az árulás ösvényeibe.
Két régi barát évtizedek után újra találkozik, s végigbeszélgetik az éjszakát. A múltra visszatekintve egyikükből vádlott, másikukból vádló lesz: egyikük annak idején elárulta, sőt majdnem megölte barátját, elcsábította a feleségét, örökre tönkretette az életét. Ám a tragédiát valójában nem alkalmi gyengeség okozta: egy világrend széthullása a hagyományos erkölcsi értékek megrendülését is jelenti." Nem nehéz elképzelni, hogy a szélesebb olvasóréteg ízlését és érzékeit telibe találják a kiemelt kulcsszavak: barátság, hűség, árulás, s ha mindez még örökre tönkre is teszi valaki életét, biztos sikerre számíthat. Ugyanakkor nagy írói és olvasói teljesítmény is, hogy a monológregény képes végig fenntartani a feszültéget, a sokszor megírt és eljátszott szerelmi háromszög-
történet töretlen ívét.
A történet, amely egy éjszakába sűrített nagymonológ keretein belül játszódik, egy barátság és egy szerelem analízise, a három szereplő közül a két, még életben lévő férfi szó-párbaja egy halott emlékének birtoklásáért és egy, talán sosemvolt világrendért. A két beszélgetőtárs, Henrik, a haláláig hithű katona, a "
tábornok", valamint Konrád, a katonai pályát kényszerűségből választó művész, két szemléletet, két egymásnak mindenben ellentmondó életstratégiát képvisel. A - Monarchia alapszimbólumának számító - katonaiskola növendékeit a gyerekkori barátság feltétel nélküli odaadása köti egymáshoz. Egy olyan érzés, amelyet nem mindenki él(het) át. "Ezt az érzést
csak férfiak ismerik. Barátság a neve."
A párbeszédet imitáló szöveg a tábornok monológjává dagad, amit csak a másik fél egyszavas válaszai, gesztusai szakítanak meg, s így a történet egyben a katona-múltnak, a Monarchia világának és idealizált arisztokrata-moráljának állít emlékművet. A polgári világ írója, Márai ebben a regényében egy képzeletbeli arisztokrata - Kassát épít, egy olyan szimbolikus teret, amely valójában sehol, semmilyen időben nem létezett. Ebben a világban a hűség, a szenvedély, az önfeláldozás, és persze ezek legfőbb letéteményese, a férfi az úr. A nagy érzések nem igénylik a magyarázatot, a felesleges szócséplést, hiszen a romlatlan erkölcs jutalma a látszólag tökéletes harmónia, a nagy rátalálás mítosza. "De az asszony intett, hogy menjenek odább. Közük volt egymáshoz." A fennálló rend őre, a Monarchia katonája számára felfoghatatlan kudarc a csalás, a szilárdnak hitt (hazudott) házasság és barátság csődje, magyarázatért kénytelen a szavakhoz menekülni, így válik saját vallatójává, szótlan arisztokratából szószátyár, keserű öregemberré. A Márai más regényeiben is fellelhető alapkarakterek: a katona mint a rend, a racionalizmus szimbóluma és a művész, az irracionális megtestesítője itt a történet alapfeszültségének és e feszültség fennartásának kizárólagos eszközei. A két szélsőségnek beállított, a világ alapmechanizmusait modellezni hivatott értékrend a tábornok szemszögéből vázolódik fel, így végsősoron a monarchikus világ idealizált, leegyszerűsített és naiv szemléletének erkölcsi győzelmével zárul. A csata a két szereplő haláltusájának záróakkordja is egyben, így a halál képének visszavonhatatlanságával legitimálja a tábornok igazát.
A másik oldal, a vádlott Konrád privilégiumai: a szegénység sértettsége, dacossága, érzékenysége, s mindenen felül az egyetlen érvényesülési mód, a zene a rendhez és fegyelemhez szokott tábornok bevehetetlen területe. A kiszámíthatatlan és ép ésszel nem megmagyarázható jellemcsorbák idegenségérzetet és a kirekesztettség tudatát táplálják a világot egyszerűbben megélő szereplőben. A történet egyik drámai csúcspontja Konrád gyilkossági kísérletének ismertetése: a tábornokot vadászat közben, talán hirtelen felindulásból, talán kitervelten megpróbálja lesből lelőni. A tábornok természetesen ösztönösen tud a tarkóját célzó fegyverről, de méltóságát megőrizve kivárja, hogy Konrád maga döntsön az életéről. A múltat felidéző öregember számára ugyanúgy kérdés, hogy mindezt bátorságból vagy épp gyávaságból teszi.
A rend idealizált világa valójában csupa élethazugság: kiszolgáltatott feleségek, megalázott barátok, lenézett szolgálók képe lengi be. Az arisztokrata "szemlélete" sallangok csokra: a trópus öregít, a szerelem fiatalít, a malájok meg csak néznek, a nagy barna szemükkel, és folyton gyerekeik "lesznek". A fontos és értékes dolgokat nemessége, rangja emeli a többi fölé, ehhez pedig nem kell sok szó, elég megfelelő neveltetést szerezni. A tábornok unalmas felsőbbségtudatát az idő volna hivatott igazolni: megérti, sőt elfogadja az ellenség lépéseit, tökéletesen rekonstruálja a csalás történetét, nem áll bosszút a feleségét elszerető baráton, pontosabban őt nem tettekkel .- fojtogatás csak a szánakozó tekintetű inasnak dukál -, csupán verbális agresszióval bünteti. Az öregség keserűsége, az ezerszer lejátszott történet ismerős eseményei bölcsnek hazudják a kijátszott tábornokot. A monológ legfőbb eszköze a sejtetés, a töredezett, csapongó elbeszélés, a sokat ismételt kulcsszavak: nemesség, hűség, önzetlenség tudatba döngölése. A cél sem bonyolultabb: rávezetni a hallgatót annak beismerésére, hogy a múlt mennyivel tisztább, keresztényibb, élhetőbb világ volt, ahol még a csalást is méltósággal viselte csaló és felszarvazott.
A gyertyák csonkig égnek , már csak azért is, mert az esti vihar lecsapja az áramot, nincs akadálya a nosztalgikus időutazásnak, ahol minden nemes, ami arany, és a jellemfényesítést csak mutatóba szakítja meg egy-egy önironikus megjegyzés.
Azzal kezdtem, hogy Márai regényének sikere nem meglepetés, ám ha arra gondolunk, hogy 1942-ben csak efféle köldöknéző nosztalgiára tellett, kicsit elszomorodik az ember. A régi világ tündöklése korántsem olyan egyértelmű a világháború mocsarából nézve, egyáltalán nem igaz az sem, hogy egy ilyen leegyszerűsített, intoleráns, patetikus és öntömjénező korszakot bármikor is visszakívánna az ember. A filozofikusnak álcázott sorok sokszor közhelyként csattannak, a jól hangzó mondatok mélyén legtöbbször ott tátong a valódi tartalom hiánya. Lehet, hogy egy korszak ízlésvilágát jól tükrözi a szöveg, nem nehéz a negyveves évek filmszínészeinek hangját, mimikáját a történethez képzelni, és valószínűleg ugyanezért, a szirupos, lekerekített, jól megkönnyezhető történetért fogyasztjuk ma is. Kár lenne letagadni a történet erényeit, ügyes sejtetéseit, feszült vibrálását, de nem kell túlságosan sokat sem várni a szövegtől, ami kicsit olyan, mint maga az elbeszélő: egyenes, hűséges, gőgös, naiv, de leginkább sértett és kiszámíthatóan szentimentális.
További ismertetés a következőről A gyertyák csonkig égnek