Az
író ebben a regényében (1975) nyomasztó kamaszkori emlékei nyomán idézi
fel a fasizmus szörnyűségeit. A mű
egy kamaszfiú nevelődési regénye: a
főhőst a náci haláltáborok szörnyű tapasztalatai érlelik felnőtté. A
regény hőse egy pesti zsidó kisfiú, ő meséli el a történetet; az ő
szemszögéből és az ő értelmezésével, kommentálásával elevenednek meg az
események. Maga a cselekmény, a mű eseménytörténete a fiú kálváriáját,
elhurcoltatását, lágerbeli életét, csodával határos életben maradását
és hazatérését beszéli el; egyes szám első személyben, lineárisan
haladva az időben – látszólag egyszerű, minden rafinériától mentes
elbeszélő modorban. A kisfiú soha nem próbál a felnőttek
összefüggéseket kereső logikájával gondolkodni, megmarad mindig
gyereknek, s ez a körülmény a regény stílusát különös hangvételűvé
egyszerűsíti. A
század „botránya” – Pilinszky János szavával – Kertész Imre könyvében
épp az ábrázolás visszafogottsága, s a főszereplő gyermeki, ugyanakkor
álnaiv nézőpontja következtében lesz döbbenetes erejű, s egyben
rendkívüli élességű szoválpolitikai esettanulmány is, mely éles fénnyel
világítja meg sokszázezer ember lágerbe hurcolásának pszichikai, emberi
hátterét. A lágerből hazatért fiú így próbálja megmagyarázni a mit sem
tudó otthoniaknak, miért is volt egyáltalán elviselhető a borzalmak
sorozata: ”Az
idő segít. – Segít?...miben? – Mindenben, - s próbáltam elmagyarázni,
mennyire más dolog például megérkezni egy, ha nem is egészen fényűző,
de egészében elfogadható, tiszta, takaros állomásra, hol csak
lassacskán, időrendben, fokonként világosodik meg előttünk minden. Mire
egy fokozaton túl vagyunk, magunk mögött tudjuk, máris jön a következő.” A
regényben ez a folyamat tárul fel, mely a főszereplő által megtett
külső és belső út állomásaiban tárgyiasul; a még kedélyesen mosolygó
rendőrtől kedzve – akinek a zsidók összefogdosása láthatóan terhes,
nemszeretem feladat – a buchenwaldi táborig. Az egyre fenyegetőbbé váló
állomásokat a gyanútlan ifjú mindig képes valamiképpen a maga számára
megmagyarázni, racionalizálni. „Természetes” – ez a regény kulccsszava,
ez a szó tér vissza minduntalan a főhős gondolataiban. Ez
a folyamat egybeesik az elbeszélő felnőtté válásával; a gyermeki
állapotból – mely a gyanútlanság és a tudatlanság állapota – a megélt
tapasztalatok a tudás birtokába juttatják, mely nem más, mint a
felnőttség. A
regény hármas tagolású, a nyitányszerű első rész és az epilógusszerű
befejezés veszi közre gerincét: a Németországban eltöltött idő
történéseit. Az első rész a „normális”, racionális világban: az otthon,
az iskola, majd későb a kényszermunkahely – a rokonság és a szomszédság
emberi közegében mutatja meg az elbeszélőt. A beavattatás szertartása
az apa távozásával, munkatárba indulásával kezdődik: a fiú lesz a
családfő, a magára maradt mostohaanya támasza. A felnőtt tapasztalatok
körét tágítja az első erotikus-szexuális élmény, az első csók, majd a
tanulást abbahagyni kényszerülvén, az első munkahely. Mindezek
a tapasztalatok még beilleszthetők az elbeszélő racionális világképébe.
Itt még, ha jogfosztottan és megbélyegzetten is, de emberként,
egyénként létezhet és érezhet. Ez a fajta létezés szűnik meg, amikor
megérkezvén Auschwitzba, megfosztják nemcsak ruháitól, hajától, de
nevétől is; ettől fogva csak egy szám s egy test, s hamarosan
megtanulja,
hogy minden mást alá kell rendelnie annak, hogy élelmet
szerezzen e test számára. A
visszafogott tárgyilagosság különösen a haláltáborban játszódó részben
válik félelmetes erejűvé. Az embertelen, a kifejezhetetlenül iszonyú
válik itt természetessé, emberléptékűvé – legalábbis a főszereplő
tudatában. Ez a folyamat egyszerre abszurd – innen a regény kegyetlen
iróniája – és emberien szükségszerű. A regény egyik legfontosabb
mondanivalója, hogy ehhez a folyamathoz nemcsak a hóhérok, hanem az
áldozatok lépései is szükségesek voltak; a haláltáborok gépezete nem
működhetett volna az ő kézséges belenyugvásuk nélkül. Rájön, hogy „mi
magunk vagyunk a sors”. Az elbeszélő egy másik lehetséges értelmezés
szerint is „sorstalan”, a nem zsidó magyarok között a zsidósága teszi
őt „más”-sá, idegenné, majd megbélyegzetté; a más nemzetiségű zsidók
közt viszont magyarsága lesz a megkülönbözető jegy, a „más”-ság forrása. Hazatérése
után a fiú új életet nem akar kezdeni, mondja, s nem akarja elfelejteni
sem – hiszen nem is lehet – mindazt a tapasztalatot és tudást, aminek a
birtokába jutott. „Ahogy körülnéztem ezen a szelíd, alkonyati téren,
ezen a viharvert és ezer ígérettel teli utcán, máris éreztem, mint
növekszik, mint gyülemlik bennem a kézség: folytatni fogom
folytathatatlan életemet.” A
regény hőse a villamoson találkozik egy újságíróval, aki az átélt
„borzalmakról” kérdezgeti, „a lágerek pokláról”. A fiú értetlenül áll
nemcsak a banális metafora, általában a hasonlatkeresés ténye előtt.
Mert ő „mindenesetre csak a koncetrációs tábort tudja elképzelni, mivel
azt valamennyire ismeri, a pokolt viszont nem”. Mintha azt mondaná: a
koncentrációs tábor csak koncentráció tábor, csak koncentrációs tábor… A
„sorstalanság” azt a meggyőződést jelenti, hogy ha volt sorsuk az
embereknek, akkor ma nincs: külső erők rángatják halálra ítélt rabként.