Az anekdotából
formált regény, a Beszterce ostroma, az ôsi nemesi
életvitelhez és elôjogokhoz konzekvensen ragaszkodó,
a régmúltban élô Pongrácz István
gróf történetét beszéli el.
Mikszáth nem titulálja bolondnak vagy bogarasnak fôhôsét,
mindössze "különc emberként" emlegeti a nedeci vár
urát, aki a XVII. századi nemesi eszményeket testesíti
meg, tudomást sem véve az idô múlásáról
s a lovagi értékek devalválódásáról.
Maga a figura az olvasó szemében ab ovo mulatságos,
azonban a mikszáthi derû nem szabad, hogy elrejtse szemünk
elôl azt a tényt, hogy a regényben felvonultatott számos
szereplô közül szinte kizárólag a hóbortos
Pongrácz az, akit stabil értékrend és állhatatosság
jellemez, akinek megingathatatlan elvei vannak, s azokhoz haláláig
hû marad. S bár Mikszáth társadalomkritikája
a fôhôs ambivalens személyiségén keresztül
is érzôdik, akinek oligarchikus természete a magyar
fônemesség anakronisztikus értékrendjére
utal, összeségében véve mégis nemesebb
vonásokat mutat, mint környezetének bármely tagja.
Különösen a bohém és teljesen elaljasodott
Behenczyekhez képest szembetûnô Pongrácz gróf
egyenessége, aki rangjához méltóan viselkedik
és él, s aki végül tiszta érzelmeinek
és igazságérzetének a valósággal
való szembesülésében bukik el.
Apolka történetében
a polgárság eszménytelensége is leleplezôdik,
gondoljunk csak a Trnowszky-fivérek konfliktusára, tékozló
vetélkedésére, s különösen arra a rendkívül
mulatságos, ám elkeserítô epizódra, amikor
a serdülô leányt egyik nagybátyja fél évig
pánszláv, a másik pedig - kizárólag
testvére bosszantására - magyar szellemiségben
nevelte, mit sem törôdve Apolka egészséges szellemi
fejlôdésével. Éppen ezért állapítható
meg, hogy Pongrácz, akit a világ nem vesz komolyan és
kinevet, erkölcsileg környezete fölé magasodik, s
miután az Apolka iránt érzett ôszinte szerelme
viszonzatlan marad, s adott szavához hûen a túszként
hozzá került leányt kénytelen kiadni Tarnóczy
Emilnek, öngyilkosságával tragikomikus hôssé
válik.
Egy letûnt világ
utolsó hírnökeként lép tehát elénk
Pongrácz gróf, akinek halála szimbolikusan is értelmezhetô:
életével együtt végleg eltûntek a valós
nemesi értékek is, s egy eszmények nélkül
fennmaradó népes nemesi réteg csak visszahúzó
erô lehet, mely korlátozza és torzítja egy amúgy
is nehézkesen kibontakozó polgári társadalom
értékrendjének kialakulását.
A századvég
értékpusztító mivoltát még inkább
kiemeli és kíméletlen gúnnyal tárja
fel Mikszáth az Új Zrínyiász címû
regényében. Ez már egyértelmû társadalmi
és politikai szatíra, melyben a
történelmi korok
és eszmények szembesítése még direktebbé,
s az összhatás még groteszkebbé válik,
mint a korábbi regényben.
A címhez méltó
módon egy tévedésen alapuló deus ex machina
folytán csöppen a századforduló korába
a szigetvári hôs, ugyanis a történet szerint az
Úr eltévesztette az utolsó ítélet idôpontját,
s Gábriel arkangyal rövid kürtszavára feltámadtak
a történelem legnagyobb hôsei, Zrínyi Miklós
és katonái. Mikszáth ötlete valószínûleg
azon alapult, hogy a millenniumi ünnepségsorozat idején
II. Vilmos német császár Zrínyi Miklós
utódainak nevezte a korabeli magyar fôurakat. A mû azonban
nemcsak azt bizonyítja, hogy Mikszáth korának nemességébôl
hiányoznak a lovagi erények, a hôsies önfeláldozás
és a nemzet ügyéért való elkötelezettség,
hanem azt is, hogy a millennium korának önfeledten ünneplô
társadalma kicsinyességével, korruptságával
értékpusztító erô, hiszen ez a kor a
magyar történelem egyik legnagyobb hôsét, Zrínyit
is képes elzülleszteni, saját képére formálni.
Az Új Zrínyiászban tehát az író
úgy szembesít történelmi korokat és értékeket,
hogy végeredményben a Zrínyit és katonáit
lealjasítani képes társadalomról fest szatirikus
körképet.
Ez a körkép
az egykori és a korabeli nemesség értékrendjének
ütköztetésén túl az újgazdag, szellemtelen
és sznob polgári réteg bemutatásával,
Rózerék történetével lesz teljes. A nagyzási
hóbortban szenvedô Rózer János úgy érzi,
az elit lenézi ôt, amiért nem nemesi származású.
Abszolút anakronisztikus és groteszk az, hogy a polgárosodás
korában a Rózer család legfôbb vágya
a nemesség megvásárlása. Kétélû
kritika ez, hiszen egyrészt azt bizonyítja, hogy a nemesek
nem képesek progresszívan, a társadalmi fejlôdést,
a polgárosodást elôsegítôleg hatni környezetükre,
másrészt Mikszáth leleplezi a kialakulóban
lévô magyar polgári réteg szellemi gyökértelenségét,
történelmi éleslátásának teljes
hiányát, sôt más epizódokban hajmeresztô
ostobaságát. Zrínyi Miklós elzüllesztésében
bizony nem kis szerep jut a Rózer famíliának.
Zrínyi feltámadása
után jóideig ragaszkodni próbál régi
szokásaihoz és valósággal irtózik az
ünneplô tömegtôl, a báloktól, az operától,
s a léha Rózer-féle társaságtól;
Görgeyvel való találkozása után pedig
már a modern hôsökrôl is megvan a véleménye.
Ám miután a kormány bankigazgatóvá nevezi
ki Zrínyit, fokozatosan alkalmazkodni, idomulni kezd szellemtelen
környezetéhez, kiábrándultságában,
magasztos célok és eszmék hiányában
ô maga is gátlástalanul pazarló, tivornyázó,
élvhajhász fôúrrá lesz. (Természetesen
jelzésértékû az is, hogy a pénzügyi
élethez mit sem értô XVI. századi várúrból
bankigazgató válhat a századforduló idején.)
Zrínyi tehát
felszínesen idomul, ám gondolkodásmódja és
tettei, reakciói XVI. századiak, azaz meglehetôsen
nyersek maradnak: a környezetében nem kívánatos
személyeket vasra vereti s a bank pincéjébe záratja,
a bank veszteségei miatt zúgolódó részvényeseket
vitézeivel lekaszaboltatja. A "Nádor utcai csatából"
országos botrány kerekedik, melynek megoldása az országgyûlésre
vár. A Tisztelt Házról rövidesen kiderül,
hogy abszolút döntésképtelen. Ellenzéki
képviselôk csipkelôdnek kormánypártiakkal,
agyoncirkalmazott, archaizáló, sôt nyelvhelyességi
hibákkal alaposan megtûzdelt felszólalások követik
egymást, ám a semmitmondó vita nem vezet eredményre.
Ebben az epizódban Mikszáth regénye stílusparódiába
csap át, hiszen az akkoriban képviselôi tisztséget
is ellátó író néven nevezve rendre kifigurázza
képviselôtársai modorát, karakterét,
stiláris eszközeit, fordulatait.
A történet
szerint végül a király oldja meg a kínos helyzetet,
felismervén minden probléma fô forrását:
a két történelmi korszak különbözôségét.
Az uralkodó Zrínyiéknek adományozza Vajdahunyad
várát, ahol újra a maguk régi szokásai
szerint élhetik életüket. Mikszáth e fordulattal
hôseit kigyógyítja a századforduló rájuk
ragadt korbetegségeibôl, sôt a felemelô küzdelem
után áhítozó Zrínyinek végül
alkalma nyílik az újabb hôsies cselekedetre: az országba
betörô orosz csapatokkal szemben a szigetvári hôsök
- csakúgy, mint 330 évvel korábban - újra utolsó
csepp vérükig harcolnak a hazáért, hiszen nem
is lehetett más alternatívájuk, mint a maguk vitéz
módján kimenekülni egy számukra már oly
idegen, lealjasító, fertôzött világból.
A regény epilógusában újra élesen szembekerül
a történelmi hôsök önfeláldozó
magatartása és az író korának lehúzó
aljassága, ugyanis Perényi Miksa, a szenzációhajhász
újságíró, akinek semmi sem szent, felajánlja
Zrínyinek: ne tegyen a zsebébe száz, csak ötven
aranyat, a másik felét adja neki, ô úgyis azt
fogja írni az újságban, hogy száz aranyat találtak
a zsebében.
Mikszáth regényeinek
tanulsága nem pusztán az az örök igazság,
hogy az idô múlása értékeket pusztít
és teremt, hanem ennek a közhelyszerû szentenciának
a magyar valóságra való leképezése,
mely sajátos humorral, derûs elôadásmódban
súlyos értékválságra, bizonyos értelemben
a társadalmi haladás analógiájára, morális
skizofréniára hívja fel a figyelmet, mely nem biztosíthat
megfelelô alapot a nemzet egészséges fejlôdéséhez.
Közeledvén az államalapítás ezredik évfordulójához,
különösen aktuális felidézni a millenniumi
magyar társadalom önhitt, pöffeszkedô ünneplésének
mikszáthi karikatúráját, mely ôseinek
értékeit kéri számon a magyarságon,
s ha mulat