Örök
szabály, hogy a szubjektivitást kizárjuk
mindenféle
kritika illetve cikk megírásakor.
Az objektivitás azonban roppant nehéz, sőt nehezebb, mint
a személyes véleményt alátámasztani,
hiszen a valóságnak kell megfelelnie, és ez az
egyik legszigorúbb és legismeretlenebb értékrendszer,
amit ember ismerhet. Amint mondtam, én
is törekszem
kizárni magam a cikk lényéből,
de mivel ennek a
cikknek van írója, van alkotója, így
valamilyen szinten egy véleményt, egy személyes
értéket képvisel. Továbbá nagyon
amatőr az az írás, ami hasonlóképpen
kezdődik, mint ez, de kérem nézze el nekem az olvasó,
mert valósággal minden idők legpocsékabb
könyvéről írok most.Nézzük meg jobban a borítót is! Igazából zavarban voltam már
a cím olvasásakor is - lehet én vagyok
műveletlen -, mert egyszerűen
nem tudtam, hogy honnan kezdődik a
cím, hol fejeződik be a szerző neve, hogy ez egy társas
írás, végül rájöttem a helyes
módra, miután belelapozgattam.Mit
ne mondjak, az elején még egész tűrhető volt a
nyelvezete, de már akkor is nagyon irritált az a
fejetlenség, az a pontatlanság, ami az egész
könyvet jellemzi. Egy hatalmas káosz a könyv, mivel
stilisztikailag szinte semmiféle nyelvi szabályt nem
tart be, néhol van rendesen szóköz a szavak
között, néhol nincs - ahogy éppen a
szerkesztők kedv tartotta…Miután
jobban belemélyedtem a cselekményszálba, már
előre láttam, hogy nem vár rám valamiféle
nagy bumm, esetleg egy szórakoztató történet.
Minden egyes eleme erőltetett, egyszerűen nem valósághű.
Igazából „semmilyen hű”, mert mint mondtam olyan
dolgok történnek benne, amik egyszerűen a logikában
nem reálisak, közben pedig olyanok is, amik kifejezetten
igénylik a gondolkodást, mert
ha esetlegesen nem jól
értelmezzük, az egész történet újra
félhomályba kerülhet számunkra.Az
olvasótól ismét elnézést kérek,
mert a történet helyett - amit ilyenkor szokás
írni -, inkább magára a szerkezetére
vetek egy pillantást. Egyszerűen nem lehet meghatározni,
hogy hol beszélnek éppen és hol nem. A
szerkesztő néhol kihagyta a gondolatjelet, néhol pedig
az új bekezdés megnyitását. Az utóbbi
már sok könyvben előfordult, ami nem nagy dolog, mert
így is ugyanolyan élvezhető lenne a könyv, ha meg
lennének különböztetve a beszélgetés
részei.Egy
kicsit magamra kitérek - ha nem bánja az olvasó.
Amikor 14 évesen kezdtem napi fél oldalakat írogatni,
már akkor tisztában voltam néhány
alapszabállyal, amit írás során -
egyszerűen nincs mese - követni kell. Tudtam nagyjából,
hogy mi az a bekezdés, szerencsére helyesen is tudtam
írni, de ha nem is tudtam volna, ott lett volna a
helyesírás-ellenőrzés. Sokan ismerik a
szövegszerkesztőket, mint én. Ha belegondol az ember,
rögtön rájön, még ha írógéppel
is írták a művet - esetleg kézzel -, valahogy
gépre kellett vinni a nyomtatáshoz. Ott pedig bele sem
olvastak volna? Kb. a könyv harmadánál azt
mondtam, hogy ennyi… Ha még egyszer meglátom a csinos
szót í-vel, akkor egy napig nem olvasom tovább.
Hát az elkövetkezendő egy hétig mást
kényszerültem olvasni, ami bizony nagy kár volt. A
legnagyobb vicc az volt a dologban, hogy egy irodalmi olvasóversenyre
kellett volna kiolvasni, ami elsőre jó ötlet is lehetett
volna, de miután bárki beleolvas, nyugodtan elmondhatja
magáról, hogy egy oldal után tudja jellemezni az
egész könyvet.Fel
voltam háborodva, hogy egy intellektuálisan fontos
versenyre egy ilyen könyvet kellett elolvasni. Hiszen vannak
olyan könyvek, amik egyszerűen utolérhetetlenek. Csak
hogy néhány volt oroszt mondjak, Vladimir Páral
műve, esetleg Dosztojevszkij… Nem ez a lényeg azonban.Eldöntöttem,
hogy megpróbálom kiegyenlíteni ezt a szubjektív
részt más szabálytalansággal, amit
irodalmi művek terén tilos elkövetnünk. Hogy miért?
Mert egy könyv beszéljen magáról, ne
kelljen megmagyarázni, hogy éppen miért írta
azt az író, amit, szórakoztasson! A „csalásom”
eltusolása végett kicsit utánajártam a
könyvnek, majd az írónak is. Végül
minden megvilágosodott előttem.„Hát
persze!” - kaptam a fejemhez, ahogy olvastam egy cikket a könyvről,
hiszen kiderült, hogy egy - most nem említem -
könyvcsoport paródiája! Aztán elgondolkodtam. Mit is tudok a paródiáról?
Hmm… Első sorban kinagyítja a rosszat és
lekicsinyíti a jót. Ez eddig rendben volt a művel.
Továbbá: lehetőleg szórakoztasson. Hát…
nem is tudom. A könyv olvasása közben inkább
gondoltam az inkvizíció egyik kínzására,
mint a szórakozásra, de ki tudja. Ami az egyiknek étek,
a másiknak méreg.Egy
másik cikkben olvastam egy véleményt az íróról.
„… kicsavarja a szavakat…” - meg ilyenek. Olyan kijelentést
is találtam, ami körülbelül így szólt:
szójátékokkal és zseniális
fordulatokkal nyűgözi le az olvasót… Aztán itt
a könyv: egyik nagy kérdésem az lenne, hogy a DR.
miért van nagybetűvel végig. Jó… lehet megint
én vagyok az akadékoskodó, szóval ugorjuk
is át ezt. A műben rengeteg angol kifejezés van,
aminek sokszor semmiféle informatív jellege sincs,
mégis belerakta, talán azért, mert a paródiamű
is tele volt, talán azért, mert tudta, hogy éppen
a Gyilkosok és szeretők íróját hozom
fel. Egyet viszont le kell szögeznünk. Vladimir Páral
szórakoztatóan írt, angol szavait pedig nem
felvágásból tette műveibe, hiszen a műben még
szerepeltek francia, német latin és még rengeteg
szószerkezet, kifejezés, társalgásrészletek.
Vladimir Páral könyvében azonban jól állt
a műnek. Viszont a cikk témájában nem igazán
képviselnek értéket.Kérdés
a következő ezek után: érdemes-e egy olyan
paródiát létrehozni, megalkotni, ami egyszerűen
olvashatatlan, és ha az ember nem magával a művel kel,
fekszik - érthetetlen a nyelvtani és stilisztikai hibák
miatt? Költői kérdés, választ mindenki
csak magában adjon!Most
pedig visszakanyarodom a cselekményszálhoz, ami
egyébként roppant sablonos, klisés és szó
mi szó, szívesen olvastam volna a Passió
könyvesítve helyette- ha érti az olvasó,
mire is gondolok. Tulajdonképpen egy szerelmi kapcsolatról
szól, ami amolyan szemezgetéssel indul, majd mikor már
beindulnak a dolgok, mind a két szereplő bevágja a
durcit, depisek lesznek, mert egyik mást hisz a másikról
és ez egy időre megmérgezi a kapcsolatot. Később
azonban újra összejönnek, de később a
pszichiátrián kötnek ki. Ott találnak végül
egymásra. Zárásul
egy kis politikus részt is beleteszek. Nem az a lényeg
egy könyvben, hogy tele legyen idétlen poénnal.
Hanem a szórakoztatás, feljebb elhelyezkedő feladata
pedig a tanítás, hogy értéket
közvetítsen, még ha azt szatirikusan is fejezi ki,
mutat rá a problémákra. Egy paródiát
felesleges megírni, ha a fiatalok - a műveletlenek, mint én
- nem értenek belőle egy kukkot sem. Olvastam pedig Iliászt,
Balzac művei közül nem egyet, mégis ez a szöveg
kifogott rajtam.Végül
kiegyenlítem a számlát: a két feltevés
közül -miszerint érdemes volt a könyvet
megírni, kiadni, vagy pedig a véleményem, ami
szabad elérte célját, hogy elgondolkoztassa az
embereket, esetleg még az írót is - inkább
az első lehet igaz. Hogy miért? Azt nem tudom, de tény,
hogy megérte kiadni, pénzt kerestek vele, többen
olvasták, mint engem valaha is fognak. Ezek után;
Köszönöm szépen, nem szeretnék író
lenni!
További ismertetés a következőről Sárbogárdi Jolán: A test Angyala