Bársony István (1855-1928)
az irodalmi igényű
vadászelbeszélés első nagyhatású írója a magyar
irodalomban, aki évtizedeken át a polgári középosztály
különösen kedvelt szerzői közé tartozott. Legjobb
írásaiban a
vadászat azonban csupán ürügy arra,
hogy az erdők, mezők, nádasok világáról beszélhessen,
és hogy az urbánus környezetben élő olvasók figyelmét
felkeltse a
természet iránt. E
hangulatozások révén ahogyan a szépirodalommá
stilizált rácsodálkozásait
önmaga emlegette a nyüzsgéstől megcsömörlött
városlakók romantikus elvágyódását szólaltatta meg. Az
ismeretszerzés élvezetére mutatott személyes példát,
miközben a fűszáltól a rengetegig és a hangyától a
medvéig a látnivalók kimeríthetetlen sokaságát
részletezte gyakorta lírai novelláiban. A
természetről csupa igazságot írok, költői mezbe
öltöztetve fogalmazta meg hitvallását.
Hosszú írói pályája során Bársony István mindvégig
vonzódott a különös emberekhez, és előszeretettel
állított rendkívüli sorsokat, illetve élethelyzeteket
balladai hangulatú anekdotikus elbeszéléseinek
középpontjába. A szenvedéseknek és a gyengeségeknek e
titokzatos, izgalmas, esetenként humoros történeteiben
a vadászat szinte mellékes esemény. Az érintetlen
természet valósággal megbabonázza hőseit, hogy aztán
vadsága és nagyszerűsége egyaránt visszatükröződjön
tetteikben. Az olvasó minduntalan azzal a szerzői
meggyőződéssel szembesül, hogy a még feltérképezetlen,
úttalan vadon
Is könnyebben kiismerhető, mint a
legegyszerűbbnek látszó emberi természet.
A kritika elismeréssel fogadta e sajátos
vadászelbeszéléseket, amelyekben Bársony István
a természet rajza melett a hangulatfestés és a
lélektani ábrázolás terén is remekelt. Ezekből a
kortárs Gozsdu Eleket, Petelei Istvánt és Lovik
Károlyt, valamint a legjelentősebb követőjét, Fekete
Istvánt idéző írásokból állítottuk össze kötetünket.
További ismertetés a következőről Fekete vér