1948/49 fordulóján Fekete István élete
Is gyökeresen
megváltozott. Erdőgazdasági, illetve oktatófilmes
állását elvesztette, apácalánya elhagyta
az országot,
az addigi irodalmi kapcsolatai
pedig csaknem teljesen
felszámolódtak. Osztályidegenként az új könyvkiadók és
folyóiratok nem kér(het)tek belőle, igaz, a Sztálin
halálát követő itthoni változásokig ő sem keres(het)te
velük a kapcsolatot. Miután kizárták a Magyar Írók
Szövetségéből, már csupán az az Új Ember és a Vigilia
fogadta
szívesen írásait, amelyek a fordulat
idején kezdtek érdeklődni iránta.
Szerkesztőik, Saád Béla és
Sík Sándor régebbről ismerték Fekete Istvánt, és
olyan katolikus író -ként tartották
számon, aki
irányzatok és mozgalmak
mellett nem szívesen kötelezi
el magát, ám a hite megingathatatlan, a barátai
mellett pedig mindhalálig kitart. A változások idején
e függetlenség a megbízhatóság ajánlólevelét
jelentette, a vallásos kiadványok marginalizálódása
pedig a jelenlévő kívülállóság lehetőségét kínálta fel
Fekete Istvánnak. Bennük
folyamatosan publikálhatott,
anélkül, hogy elvtelen kompromisszumokra kényszerült
volna.
Az Új Ember és a Vigilia közönsége szívesen fogadta a
polgári középosztály egykori lapjainak népszerű
szerzőjét, és ennek jeleként folyamatosan gyarapodó
olvasótábora lett a következő húsz esztendőben.
Személyes hangú tárcái mellett különösen az ünnepi
alkalmak idején közölt, morális dilemmákat
megelevenítő hagyományos elbeszéléseit kedvelték.
A
korábbi Kísértést folytató Tűz mellett című válogatást
ezekből állítottuk össze, kiegészítve néhány, kötetbe
még sohasem került, illetve kéziratban maradt
szöveggel. A keletkezésük időrendjét ezúttal is szem
előtt tartottuk, miként azt is, hogy ezek az
elbeszélések így együtt még ugyancsak sohasem kerültek
gyűjteménybe.
További ismertetés a következőről Tűz mellett