Fekete István csupán kisgyermekkorát töltötte
szülőfalujában, de ennyi is elegendőnek bizonyult
ahhoz,
hogy e somogyi települést a magyar irodalom
térképén örökre megjelölje. A
göllei elbeszélések zöme
eredendően tárca, melynek kötött terjedelme
szükségszerűen késztette a szerzőt a visszatérő témák
és alakok szerepeltetésére, valamint a hangulat és a
látvány megjelenítésére. A Berta Jancsi, Puska Péter,
Kovács Ilona és a többiek társaságában megélt kalandok
felidézésével
az elbeszélő
mintha az első
esztendők tojáshéjdarabkáit illesztgetné egymáshoz.
A gyerekes csibészségek emlegetése azonban sohasem
öncélú, mivel e történetek többsége először vallásos
lapokban, és általában
egy-egy kiemelt ünnephez
(húsvéthoz, mindenszentekhez, adventhez és
karácsonyhoz) kötötten látott napvilágot. Csíny és
áhítat szembeállítása fokozza a hatást, és a
hol komikus, hol tragikus következmények nyomatékosítják a
tanulságot. Feltűnő, hogy az iskola szinte egyáltalán
nem játszik szerepet a göllei elbeszélésekben, mintha
Fekete István ezzel azt sugallná, hogy tudással alig,
inkább tapasztalatokkal gazdagodott élete első
évtizedében.
Megtörtént meséinek feltűnő jellegzetessége a
konfesszió. Az Új Ember és a Vigilia állandó
szerzőjeként folyamatosan gyón, a kimondás által
vezekelve egy roppant eleven és gyakorta felelőtlen
kisgyerek bűneiért. E szépirodalommá stilizált
göllei történetek még Fekete István életében
folklorizálódtak: a szülőfaluban maradt
pajtások igazolták, a leszármazottaik pedig
újabb és
újabb árnyalatokkal színesítve adták-adják tovább
őket. Képzelet és valóság kibogozhatatlanul
összekeveredett bennük, és hamar a helyi legendárium
sarkalatos részeivé lettek.
Sorozatunk legújabb kötetében ezek javát gyűjtöttük
egybe, és rendeztük olyan ciklusba, amely hatásos
bemutatása ennek a negyedszázadon át formálódott
sajátos szülőföldélménynek.
További ismertetés a következőről Tojáshéjdarabkák