Második regényét, a Zselléreket kedvezően fogadó
kritikusok és lapjaik szükségszerűen kijelölték azt a
szépirodalmi
irányt, amely felé a budapesti kulturális
életben tájékozatlan, de érvényesülni vágyó vidéki
Fekete István figyelme fordulhatott. Támogatói
köztük a fáradhatatlan és önzetlen Csathó Kálmán
kivétel nélkül az Új Idők holdudvarához tartoztak,
ezért követésük magától értetődött Fekete István
számára. S ez már csak azért sem lehetett kérdéses,
mert a legnagyobb megtiszteltetésnek tekintette,
hogy ugyanabban a lapban publikálhat, amelynek példaképei,
mindenekelőtt Gárdonyi, Tömörkény és Krúdy egykor
szintén a szerzői voltak. Ismertté válása számos
további kiadvány, a Budapesti Hírlap, az Ünnep, a Híd,
a Pesti Hírlap és az Esti Újság szerkesztőségével
hozta hosszabb-rövidebb kapcsolatba, a különösen
népszerű Új Időknek viszont egészen annak
megszüntetéséig az egyik legolvasottabb írója lett. E
napilapok tárcarovataiban és a
szépirodalmi folyóiratok hasábjain másfél évtizeden át folyamatosan
alkalma nyílott arra, hogy hagyományos elbeszélésekkel
is bizonyítsa tehetségét. Ezekben a gyakran példázatos
történetekben narrátortól függetlenített figurákat
teremtett, akik általában a polgári középosztály
feltételezett érdeklődése-elvárása szerinti
helyzetekben találják magukat.
Kísértés című kötetünkbe a megjelenésük alapján
vagyis a keletkezésük kronológiájával azonos
sorrendbe szerkesztettük az életmű 1950 előtt
publikált harmadik személyű, tehát bizonyosan
elbeszélésként értelmezhető kisprózáit. Némelyikük
most lapozható fel először könyvben, de még ennél is
fontosabb, hogy ezek az elbeszélések így együtt még
sohasem jelentek meg. Egybeolvasásuk hatásosan
érzékelteti, hogy kortársai miféle szerzőnek (is)
láthatták azt a Fekete Istvánt, akit akkoriban még
senkinek sem jutott eszébe ifjúsági írónak nevezni.