Veronika semmiben sem különbözik az átlagos huszonéves
korosztálytól. Átlagos családból származik, átlagos munkából
él, átlagos
szeretői vannak. Hogy mégis egy sikeres regény főhősnője lehet, azt annak
köszönheti, hogy az átlagnál érzékenyebben érinti a hiány. Minek a hiány? Talán
ő maga sem tudja még, amikor bevesz néhány doboz altatót szépen, szemenként,
hogy időt nyerjen, ha közben mégis meggondolná magát. De nem gondolja meg, még
akkor sem, amikor egy elmegyógyintézetben ébred, ahol az orvos közli vele, hogy
a bevett gyógyszerek annyira legyengítették a szívét, hogy már csak egy hete
van hátra az életéből. És ez a momentum a regény kimenetelének kulcsa, ugyanis
egy dolog a halált választani és más az, ha várni kell rá.
A szemünk láttára mosódik el az őrült és a normális közötti
hártyavékony határ, és a cselekmény előrehaladásával az olvasó is kénytelen
feltenni magának azt a kényes kérdést, hogy biztosan normális vagyok? És ha
igen, kinek a szemében? De ami még fontosabb: boldoggá tesz-e a tudat, hogy nem
vagyok őrült?
Veronika története megérinti az intézet lakóit is. Nem
igazán tudják, hogyan viszonyuljanak valakihez, aki egy héten belül meghal,
mégis néhányan kezdenek ráébredni az élet ízére, és arra, hogy a pánikbetegség,
esetleg a
skizofrénia mögé bújva a könnyebb utat választották, ahelyett, hogy
valóban éltek volna. Ugyanakkor néhányuk történetével megismerkedve, körvonalazódik
az őrültség egyszerű oka: a társadalom, a család, és úgy általában az ember
támasztotta irreális elvárások, amikbe nem nehéz beleőrülni. Akkor ki is az
őrült? Ki támasztja az elvárásokat, amiknek végül nem tud megfelelni?
Hogy mi számít őrültségnek, arra nem kapunk egyértelmű
választ, de elég egyértelművé válik, hogy ez nem számít, mert az életet nem az
teszi igazivá, hogy aki éli, az normális-e.
Vajon mi történt abban a mesebeli országban, ahol mindenki
ivott az őrültség kútjából, csak a király nem?
A szerzőről csak annyit: ha mindenki Coelhot olvasna, nem
lenne ennyi szörnyűség a világban…