MŰFAJA:
RABSZÓDIA.
Témája csapongó.Ez kedvez a nehezebben tudatosítható lelki tartalom kifejezésnek.
Rabszódia a lírában az óda egyik alműfaja, szertelenül szenvedélyes. A rabszódia a romantikában jelentőssé vált műfaj, olykor meglepően modern szűrrealisttikus, képzettársításokat mutat.
A
cím képe , a
vén cigány ismerős a magyar köztudatban,
olyan zenész aki muzsikájával elfeledteti a bánatot , a gondot.
Bordal - keretet ad a költeménynek az első szakasz. A verset indító " Húzd rá cigány " felszólítás a " sírva vigadás " hangulatát idézi, azt a keserő vigasztalhatatlan állapotot, melyet csupán a zene és a bor hangulata oldhat fel.
A vén cigány azonban az idős költő metaforája. A vers
önmegszölító vers: a költő önmagának is mondja; önmagát szólítja fel " muzsikálásra ", azaz vers írásra buzdítja magát.
Az első szakasz és valamennyi refrén ezt az önfelszólítást támasztja alá mindig újabb és újabb érvekkel hiszen a hosszú hallgatás után
kell önmagát mégegyszer a halál elött alkotásra kényszerítenie. Az írás kötelesség is hiszen a cigány nemcsak megkapta, hanem már el is költötte, megitta a muzsikálás árát.
A " lábat logató " semmittevés teljesen értelmetlen dolog, ez senkinek se használ. Vörösmarty az emberi történelem körforgásos meneteléből, a sors forgandóságából bíztatást csihol: a szenvedés mély pontja után szükségszerűen valami jobbnak kell jönnie " Mindig így volt e világ/ Egyszer fázott, másszor lánggal égett ".
A refrén a közelgő halál érzetével fokozza a buzdítás, felszólítás erejét.
A versben beszélő vén cigány az
utolsó nagy erőfeszítésre próbélja ösztönözni magát. Ehhez felül kell emelkednie a bénító gondokon, le kell győznie legalább a bor és zene zsongító hatásával az idültté vált fájdalmakat.Ezt a végső erő koncentrációra való törekvés fejezi ki a kettős értelmi figura etimologicaja: " ne gondolj a gonddal !".
A második - harmadik szakasz lazán összefüggő merész képsora ad választ, hogy milyen legyen ez az
utolsó alkotás. Legyen olyan hatalmas rendkivüli, hogy vegye igénybe a költő minden szellemi és fizikai energiáját, hogy a teremtés az alkotás erőfeszítésében szinte tébolyodjék bele.
A téboly képei: " vér forrása ", " az egyvelő megrendülése ", " üstökös lángként égő szem ". Olyan rendkivüli erejű legyen az utolsó alkotás, mint a zengő zivatar: nyögjön, ordítson, jajgasson, sírjon, bömböljön, mert csak így lehet méltó a nemzeti és emberi katasztrófához. E különleges, szokatlan alkotásra szükség van, ugyanis ez az alkotás egyéni, nemzeti, emberi tragédiából ad hírt.
Vörösmarty a saját kora rettenetét párhuzamba állítja az emberíség biblikus és mitológiai nagy tragédiájával. Olyan megdöbbentő időket élünk - sugallja a hanghatások segítségével - , mint amilyen végzetes csapás volt az emberiség számára a paradicsom elvesztése, mint amilyen ijesztő erkölcsi bukás volt a világ történelem első testvérgyilkossága (Káin megölte testvérét, Ábelt).
A történelem előtti múltba távozás a vl. verszakban a térbeli távolódást váltja fel. A kozmikus messzeségből a " nyomoru föld ", " keserű levélben forgó vak csillagként " jelenik meg. Ez a kép egyben megállítja a költemény érzelmi ívének további zuhanását az egyre mélyebb pesszimizmusba. A hangulat bizakodóra fordul, a kozmikus térből látni lehet egy emberibb jővő jeleit: Noé bárkája egy új világot zár magába .
Az utolsó szakasz már az eljövendő új világ, az
örök béke próféciája.
Fennhangon hirdeti a reményt: " Lesz még egyszer ünnep a világon ". Ebben az ódai emelkedettségben elmaradt a hit, de a kételyeket elsöpri a majdani örömboldogsága.
Megváltozik a refrén is: ebben az elkövetkezendő új világban érdemes majd újra felvenni a vonót.
A " vén cigány ", a költő már örömből énekelhet nem kell törödnie a világ gondjával.
További ismertetés a következőről A vén cigány