Tóth Árpád egyre hangosabban és bátrabban tör pálcát az igazságtalan
háború felett, az első világháború külső és belső pusztításai között írta
meg egyik legkiemelkedőbb békeversét
Elégia egy rekettyebokorhoz (1917) címmel. Ez a nagy vers a teljes kiábrándulás halálvíziójával, az
emberi faj kipusztulása után megvalósuló béke re-ménytelenségével
tiltakozik a háborús vérontás ellen.
A vers helyzetrögtönzéssel indul: a természetbe olvadó lírai hős
figyelme egyenlőre a föléje boruló rekettye sárga virágaira irányul. A
vers szerkezete világos: az egyszerűtől halad a bonyolult felé, a
közelitől a távoliig, a látványoktól a látomásig. Az a kivételes ebben a
meneteles versben, az a magasság, amit a rekettyevilágtól az
emberiség sorsának víziójáig bejár
Az elégia logikai-érzelmi menetét az alapmetafora, a hajó-
kép megtalálása és továbbfejlesztése teremti meg. Az első strófában a rekettye
még nem is kép. Az első három versszak még csak a boldog, gond
nélküli,
tudattalan létezését állítja szembe az emberrel. A természeti létezés
öntudatlan örömét valóságos jelzőpazarlással fejezi ki a költő, s ezt a
boldogságot zavarja meg az "árva szörny" sóhaja.
A hajó-kép továbbfejlődése a harmadik szakasz
utolsó sorában figyelhető
meg. Az öntudat, ez a "konok kapitány" űzi az embert (embereket)
lehetetlen vágyak felé.
A negyedik versszakban kezdődik a voltaképpeni vízió, a vers második
része. Az emberi öntudat egyértelműen negatív értékelést kap. A személyes
sors és szenvedés gyötrelmei is a kibontott képhez igazodnak: a hajótest
minden izét a "kínok vasszöge" szorítja össze, ezt pedig - a középkori
elképzelést felelevenítve - a "létentúli lét" "mágneshegyének szelíd
deleje vonzza" a végső állomás, a halál fele. A metaforák su-gallata
szerint az élet kegyetlen hányódásaival szemben a nem-lét békés és
óhajtott állapotként jelenik meg a strófa utolsó két sorában.
A továbbiakban a kiszélesedő látomás már az emberiség egészét fogja át:
a többiek, a testvér-emberek is hajók. Mindannyiuk közös sorsa a remény
nélküli, értel-metlen szenvedés, s talán mindenkire pusztulás vár.
A záró rész komor pesszimizmusa az emberiség apokaliptikus
pusztulásától, az "ember-utáni csendtől" reméli csak a béke vágyott
megvalósulását. Az utolsó szakasz ünnepélyes, himnikusan emelkedett
hangneme az immár ember nélküli, a kínoktól megszabadult ősanyag boldog,
pihenő nyugalmát zengi. Tóth Árpád keserű megállapí-tása - az emberi faj
még a természetnek, az ősanyagnak is ártalmára van.
További ismertetés a következőről Elégia egy rekettyebokorhoz