Az életörömöt, a melegséget, a szépséget e korszak lírájában csak a
szerelmes
versek képviselik. A hitvesi költészet egyik legszebb darabja a
magyar irodalomban az
Esti
sugárkoszorú (1923). A költemény szövege sehol sem árulja el, de
tudnunk kell, hogy feleségéhez írta a költő házasságuk hatodik évében.
A vers egy alkonyati futó pillanat impresszionista megragadásával
indul: a fény lassú eltűnésében elmosódnak a tárgyak éles körvonalai,
súlytalanabbá, lebegővé válik a világ, majd a fény hirtelen
megfogyatkozásában holttestként elzuhanó árnyak (mintha kisértetek
lennének) teszik egy pillanatra komorrá, ijesztővé, lidércessé a
han-gulatot. A menekülő fény csak a kedves haját fonja körül
sugárkoszorújával. S itt már megkezdődik a varázslat: a kezdeti látvány
látomássá alakul át. A sugárkoszorú már nem földi lény, hanem a középkori
szentek glóriája, s a lélek bővült állapotát további szinesztéziák
egészítik ki.
Az első versszak rajongó ámulása, a pillanatnyi csoda a második
strófában tovább mélyül: az illat "titkok" illatává, a csend a "béke égi"
csendjévé lényegül át, s mindkettő mennyei fényben ragyog. Aztán kép,
szín, minden eltűnik, s kibuggyan a rajongó
vallomás: "És jó volt élni,
mint ahogy soha." Az elragadtatott boldogság ön-kéntelen, akaratlan
megnyilatkoztatása ez, s aki azt a rajongó boldogságot adta, már nem földi
lény, hanem a bibliai égő csipkebokorban megjelenő Isten, túlvilági lélek.
A szerelem valami léten túli létbe, testetlen égi érzésbe váltott át.
Az igézet mámoros pillanata az időtlenbe lendült. A gondolatjel
ünnepélyes csöndje után azonban az első versszak elbeszélő hangján
folytatódik a költemény, ahol a kézérintésre földöntúli rajongás kiegészül
a legszebb földi érzéssel, két ember sze-relmi boldogságával. A verset a
leghétköznapibb, de ebben a szövegösszefüggésben mégis a legemelkedettebb,
legünnepélyesebb vallomás zárja: "Mennyire szeretlek!". Tóth Árpád egy
egyszeri, pillanatnyi élményt örökített meg, s tett egyúttal mások
számára is felidézhetővé.