Az Óda olyan nagy erővel szólal meg, mintha az indulatok
és az érzések
csak alkalomra vártak volna a költőben, hogy kipattanjanak és verssé
álljanak össze.
Az Óda a szerelem látomásos körképe: a szerelem teljességét,
átfogó egyetemességét, anyaghoz kötöttségét a fogalmi, képi elemek mellett
a vers zenéje is elmondja. A szavak hangteste,
mint kísérőzene
egy ölelkezést kottáz. A hangokkal egyenrangú szerepe van a csendnek, amely
soha nem lesz űr.
A testi szerelem képzetét gondolati kapaszkodók is segítik. A zenei
felépítés támogatja a gondolati tartalmat és egy-egy szójelentés is segíti
a zenét, mint forma. A sorvégeken átnyúló mondatok, a test külső részeinek
megjelenítése a várakozás pillanatait idézi. "Az úton senki, senki" -
kijelentésben ott van valami izgalomnak, valami simogatásnak is a képe,
melyet az "s" hangok keltenek.
A második
rész vallomással kezdődő és záródó sora az összeölelkezést
idézi. A következő rész azonban éles határt jelöl ritmusával. A lüktetés
jellemző a negyedik részre is, de elterebélyesedőbb, elomlóbb lesz; az
első versszak három pontja után a beteljesülés felé halad. Az ötödik
részben tetőzik minden várakozás és izgalom; élet és halál, újrateremtés
és pusztulás formálja a fojtott, "elnémulás" előtti pillanatot.
Az ötödik rész utolsó, zárójeles szakasza eszmélkedés fényes látomása;
utána a Mellékdal csöndes öröme következik.
A hat részből álló költemény is spirális formát mutat.
Állóképpel indul, mely helyzet- és helymegjelölés is egyben. A versben
megfogalmazódó csend is jellegzetesen József Attila-i motívum. A szelíd
magányából mozdul ki a költő és a hegyekre emeli tekintetét. S az ezután
következő sorokban hatnak együtt a kép, a mozdulat és a szavak:
"a fej lehajlik és lecsüng"
és egy sorral lejjebb, hogy még láthatóbb legyen a lecsüngés:
"a kéz."
A természeti képekből kiváló nőalak lassan közelít, megtöri a
némaságot. De
itt a féltés is felhangzik: a kapcsolat lehet, hogy csak
időleges. E félelmet a távolságok is érzékeltetik. Az ellentétek bár
csapongóak, de az utolsó sor vallomása, az "édes mostoha" elvontsága fogja
össze őket. A második részben a "szeretlek téged" - " s a mindenséget"
rímpárt a "futsz tova" - "mostoha" rímpárja háromszor töri meg,
érzékeltetve a távolságot, melyet a harmadik rész pergő rímei szinte be
akarnak temetni ("gyermek" - "vermek" - "termek").
Az elmúlás és a magány itt is kísért. Az ember menekül előle, de a
halandóság tudata nem teheti semmissé az élet szeretetét. Ezért zárul így
az első szakasz: "Szeretlek, mint élni szeretek"
A szerelemben szabadság és kiszolgáltatottság összeolvad, egy
pillanatra a tér- és időkezelés is megváltozik: "A pillanatok zörögve
elvonulnak, / de te némán ülsz fülemben..."
A harmadik rész kívülről észlelhető jelenségek felsorolásával zárul, de
feltűnik a test belső szerkezetének megjelenítése.
A negyedik részben azonban nem azonnal kezd ezzel. A férfi a nő testét
kalandozza be, s közben önmagát is megismeri, az örök anyag
mozgástörvényére döbben rá. Amíg az öntudatlan anyag szerveződése köti le,
addig az elmúlás fel sem merül. Ez csak az öntudatos ember mondja ki (5.
rész). E rész elején a költő kívülről szemlélve beszél - a gondolatjel
után már maga is részt vesz a kiáltásban. Az ez utáni zárójeles rész nem
kitérő, hanem a
szakasz képei itt már a szakasz képi időn és téren is
túljutottak.
További ismertetés a következőről Óda