Áprily Lajos kevés versében szólt közvetlenül önmagáról, saját sorsáról. Ezek közül az egyik legszebb ilyen verse a
Vallomás, melyből a költő vívódásai, becsületessége és példamutató
humanizmusa ragyog. Szokatlanul indul e verse az "Igaz" beismerő vallomással.
Az első versszakban a háború emlékei komorlanak, a másodikat a jövőért folytatott küzdelem harci zaja tölti be. A pusztulás látványát idézi az első strófában a barrikád "omló" jelzője, a vért látó szem "döbbent" epitétuma. Ezt a hangulatotmélyíti el a békét szimbolizáló "fehér zászló" és a háború áldozatait jelképező "véres ember" ellentéte.
A második szaklaszt mozgalmassá teszik az igenevek és az igeneves szerkezetek. Az "új világ" képét a "viharokból kibomló" jelzős szerkezet kapcsolja a háborús emlékek rajzához.
A harmadik versszak megszemélyesjtései és hasonlata közvetítik a költő szenvedéseit, melyek versekké szelídültek. Ezekben "... mint a monda tóba hullt harangja, / a mélyben él az ember-fájdalom". A következő két
szakaszban az elmúlás fájdalma szólal meg. Két
metafora, az "érc-koporsó" és a "gránit-kriptabolt" közvetíti a pusztulás komorságát, kérlelhetetlenségét.
A költő szomorúsága az utolsó szakaszban megenyhül, feloldódik a hitben, hogy
jönni fog "perce a csodáknak", jönni fog a kor, melyben halottnak hitt verseiből újra kicsendül és diadalmaskodni fog egész életében hirdetett humanizmusa.
További ismertetés a következőről Vallomás (1926)