A téli mozdulatlanság, a jégpáncél nyújtotta védettség utáni szelíd, nosztalgikus vágyakozás szárnnyal fel Dsida Jenő e költeményének az első szakaszaiból. Később azt játékos színbe hajló nyugtalanság, zavarodottság váltja fel. Az utolsó szakaszokban a fájdalom válik uralkodó szólammá. Ez az érzés egyre erőteljesebb, töményebb, s a fortissimót az utolsó versszakban éri el. A költemény első 4 szakaszában a már-már anyagivá lett, áthatolhatatlan téli csend emlékéről "énekel" a tó. Ezt érzékelteti az első és negyedik szakaszban ismétlődő "csend jég alatt/ és jég fölött" sorokkal. A csend érzetét mélyíti el az is, hogy a hangok hiányát a "nagy hallgatással" is kifejezi, szinte abszolutizálja azt a "mindenütt" határozóval.
A második versszak a tó vizét a külvilágtól elszigetelő, csendet biztosító jégkéregről szól. A következő két strófában a csend másik arcát mutatja meg a költő. A versnek ebben a részében újból érezhető, hogy a "bántalom" és az "ártalom" inkább a költőre, a "szél" és a "kő" inkább a tóra vonatkozik. A költemény letisztult, egyszerű nyelvéből kiemelkedik szokatlanságával, kifejező erejével a "kék elem" jelzős metafora, mely a
tavaszi tó vizének tisztaságát, üde színét idézi fel.
A következő két szakaszban a szelíd vidámságé a vezérszólam. Játékos "panaszok" áradása következik, melyekben az éledő, mozgásban levő tavaszi természet képe tükröződik. Az utolsó szakaszban teljesen elhalványul a játékosság, s az erősödő fájdalomé a szó. Ellentétes szópárokkal fejezi ki az érzés állandó voltát. Az utolsó előtti versszak zárósorai elmélyülő, fokozódó fájdalommal telítettek: "egyszerre fáj már/ estetájt/ minden, mi sok-sok/ este fájt." A vers zárószakaszában a hangulat elkomorul. A sorok megrövidülnek, a költő érzelmének hőfoka eléri a tetőpontot. Szinte epigrammatikus tömörséggel tör elő a vallomás. Magáénak érzi embertársainak fájdalmát, szenvedéseik láttán elborzad.
További ismertetés a következőről A tó tavaszi éneke