József Attila a Megfáradt
ember c. versét 1923-ban írta meg, amely a Nem én kiáltok c. kötetben 1924-ben jelent meg. Maga a költő is annnyira jelentősnek ítélte meg e versét, hogy fölvette a Nincsen apám, se anyám c. kötetébe is
1929-ben. A 4 kezdősorban tökéletes a tájhangulat. A földeken hazainduló komoly és hallgatag parasztok, a folyóparton hever a költő. A vers mondanivalója a fáradtság határtalan gyengédsége és szeretetvágya. "Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én". Ez egyszerre fejezi ki a természettel való testvéresülést, mint a következő idézet is "gyenge füvek alusznak", s egyben a hiányt, a magányosságot, s hiszen "a folyó meg én" kapcsolat nélkülözi a szomorkás iróniát. A fáradtság valóban egyszerre teljes elmagányosodás, s lemeztelenülés. "Se férfi, se
gyerek, se
magyar, se testvér", s ugyanakkor beleilleszkedés a természet békés, pihentető, regeneráló rendjébe. Ez a kettősség: a magány, elbújtatott,s csak közvetve kitörő, s áthárítható vágyaival, s a béke, az
esti csönd enyhülete csodálatos kifejezést nyer az utolsó strófában, ahol "a békességet szétosztja az este".A versből hiányzik, de bennünk okvetlenül megrezdül, már az asszociáció, mint az
apa, családi vacsorán, a kenyeret. A versképző ösztön hasonlatátugrással erősíti fel a rejtett célzást "meleg kenyeréből egy karaj vagyok". Mert hiába van itt a békesség kenyeréről szó, bennünk az elfojtott hasonlat rezeg tovább, s a békében bánatot, a nyugalomban fájdalmat érzünk sajogni.
További ismertetés a következőről Megfáradt ember