Kései költészetének könnyes fájdalmas hangulatát indokolja a koraihalál fenyegető közelsége is. 1936-ban már tudta, hogy rosszindulatú daganata van, s a versekben megszólalt a haláltól való rémület is. A
halál rettenetének tagolatlan kiáltását artikulálta emberi szóvá, műalkotássá. El
nem rejtette, el nem tagadta ezzel, de fölébe került, úrrálett rajta. A költészet egyik ôsi küldetését teljesítette általa újra. A rémületet kötötte le értelemmel és erkölccsel alakított emberi szóval"(Németh G. Béla: 11 vers. Tankönyvkiadó, Bp. 1977. 189.1.).A költemény témája nem általában a halál, hanem
az egyéni elmúlással való kérlelhetetlen szembenézés.A
vers egyik szervező elve, poétikai eszköze az ősi hasonlat, s ezek a hasonlatok sem újszerűek. - A költemény strófái hat magyaros ritmusú, három ütemű (4 - 4 - 2), páros rímű tízes sorból állnak, s a hangsúlyos versritmusban trochaikus, ereszkedő lejtés
is bujkál. Hagyományos eszköz e refrén alkalmazása is. A halálra készülő ember önmegadását erősítik a verssorok és a mondatok határainak egyeztetése (csak két sorátlépés akad).A költemény szerkezetét nagyjából az évszakváltás rendje szabja meg; azt emeli ki a páros strófák refrénje is.A szüret utáni késő ősz természeti képeivel indul a vers. Itt-ott még alliterációk is találhatók. Csak a strófazáró hasonlat - "mint mezítelen teste egy halottnak" -, melynek utolsó szavát a "rohadt" rímhívó is nyomatékosítja, viszi bele a versszakba a halál rémületét, s teszi jelképessé a megelőző képeket. Ettől kezdve minden kép a halál felé mutat, s a refrén feljajdulásában összegződik. A rövidülő esték az öregség képeit hívják elő.A földet betakaró hó gyermeki emlékeket idéz, de belejátszik mindebbe a halottas ágy képzete is. A "Paplan alá! Hajjcsi!" anyai parancsa a rím által a halál kiáltásává torzul. Ebben a hangulati kettősségben fordul elő a két enjambement.A harmadik egység az újév és az óév fordulójával az idő megállíthatatlanságát fejezi ki. A jövő reménye fel sem merül, csak egy Arany János-i panasz tör fel: "Mennyi munka maradt végezetlen! - S a gyönyörök fája megszedetlen..." Itt a
búcsúzás szomorúsága, a türelmetlen idegesség uralkodik el.Az eddig többes számú általános alanyt a
tavasz képeivel az egyes számú első személy váltja fel: a vers hangneme elégikussá, személyessé válik. Ezt a fordulatot jelzi a két önrímmel kiemelt sor is:"Olvad a hó, tavasz akar lenni.Mit tudom én, mi szeretnék lenni!"Az évszak váltás ettől kezdve nem állítható párhuzamba az emberi léttel: a tavasz nem az újjászületés, hanem a tél elmúlásával az élet pusztulásának képe lesz. A hasonlatok helyett itt már a metaforikus sejtelmesség kerül túlsúlyba. Az eddigi általános elmúlás-gondolatot most a személyes halál döbbenete erősíti fel. A nyolcadik versszakban háromszor tér vissza erős hangsúllyal kiemelve az én személyes névmás, s az eddigi nyugodt ütemezésű dallam (4 - 4 - 2) most izgatottá válik: pirrikhiuszokkal tarkított trocheusok közvetítik a rémületet:"Csak az én telem nem ily mulandó.Csak az én halálom nem halandó."A két metafora után (madár, lombon) a refrén megváltozott hangulattal szólal meg,: az "én" egyéni pusztulását jajgatja el.A halállal mindenkinek egyedül kell szembenéznie, ezt az elmagányosodást jelenítik meg a kilencedik versszak inverzióval szaggatott mondatpárhuzamai, s a "lompos" ragrímek. A magány fájdalmát növeli, hogy a tavasz az műveit is halálra ítéli ("Ami betüt ágam irt a porba, a tavasz sárvize elsodorja").A költemény záró szakaszának metaforája (száradt tőke) visszaível a kezdő strófa képeihez, s így kerek egésszé formálja a vers képrendszerét. A kiszáradt szőlőtő, s a letört karó a fő mondanivalót hordozza: minden hiábavaló, nincs többé remény. A halál iszonyata némileg oldódik az asszonyi jóság népdalszerű szimbolikájával, a karóra boruló rózsa költői képével. Ezt a beletörődést sugallja az utolsó versszak zenéje is: visszatér a vers nagy részében uralkodó kiegyensúlyozott hangsúlyos ritmus 4 - 4 - 2-es ütemezése.
További ismertetés a következőről Ősz és tavasz között