Elégiái közül az utókor és a rostáló idô az egyik legsikerültebbnek
A közelítő tél című versét ítélte (1804-1808 között).
Komor,
vigasztalan hangulat uralkodik a versben. - Eredeti címét, az iskolás
megfogalmazású Az őszt Kazinczy változtatta meg: ezzel a statikus
állókép helyére a lopva közeledő fenyegetés mozgalmassága került, s így
maga a cím is riadalmat sugall.
A vers felépítése könnyen követhető, logikus gondolatmenetet mutat. Az
első három strófában tagadásra fordított idill jelenik meg:
változatosan szövi össze azt, ami elmúlt, és ami itt maradt. Ebből
bontakozik ki a durva őszi táj lehangoló képe, mely egyszerre jellemzi
az évszakot, az ifjúság örömeinek elvesztését s a kiábrándító niklai
környezetet is. - A leírásban a vizuális élmény mellett a múló idôt
auditív eszközökkel is érzékelteti: a strófák "meg-megrendülő hangjai"
a "hervadt levelek zörgésére, zizegésére" emlékeztetnek (Horváth
János). Legszebb példája ennek a második sor: "Tarlott bokrai közt
sárga levél zörög."
A költői negatív festés (hat tagadó szó, illetve tagadó ige fordul
elő), az ősznek a tavaszi és nyári vonzó szépségek hiányával való
jellemzése kettős hatást ér el: nemcsak a jelen sivárságára döbbent rá,
hanem nagy erővel tudatosítja a múlt értékeinek tragikus,
visszahozhatatlan elvesztését is. Annál is inkább, mert a múltat idillé
próbálja varázsolni a visszafelé néző emlékezet, a megszépítő időbeli
távolság. A pozitív értékű szavak halmozása s az antik hangulatú
utalások a niklai ház körüli kertet díszes "ligetté", "rózsás
labirinth"-tá eszményítik, melyben "Zephyr" lengedezett és "symphonia"
szólt. A felsorolt ellentétekben ott remeg a múlt és a jelen, az élet
és a gyász komor, vigasztalan hangulata. Kiürült, eldurvult, sivárrá
vált a külsô
természet; ezt összegzi a záró sor: "S most minden szomorú
s kiholt." (A "hegy" dunántúli szóhasználatban szôlôsdombot jelent.)
Az első három szakaszban a természet festésével érzékelteti -
látható-hallható formában - az idő kérlelhetetlen múlását. A negyedik
strófában a látványból filozófiai általánosítást von el: az idő
észrevétlenül tova siklik, minden az ég alatt csak "jelenés",
pillanatig tartó tünemény. Ezt a sokszor és sokak által megénekelt
közhelyet a nyelvi-képi megformáltság emeli a feledhetetlenség fokára.
A mindennapos metaforából ("az idő elrepül") egy sajátos
gondolatváltással lesz "szárnyas idő", s e "tűnő szárny" körül "lebeg
minden". Majd az általános pusztulás hatalmas, széles távlatú képi
élményét kapcsolja össze a parányival, a földivel, "a kis nefelejcs"
enyészetével.
Az 5-6. versszakokban a költő magára, saját életére vonatkoztatja az
előbbi tételt. Szomorú lemondással veszi tudomásul, hogy észrevétlenül,
kihasználatlanul örökre elmúlt ifjúsága. "A megismételt »Itt hágy« köré
egyre fájdalmasabb, sóhajtásból panaszos felkiáltássá növekvő
megállapítások sorakoznak." (Orosz László) S a közeledő téllel
megszakad természet és emberi lét sokszor idézett párhuzama: a gyönyörű
kort nem hozhatja vissza már semmiféle kikelet, az embernek nem lehet
új tavasza. A lélek kiégettsége, halála miatti panasz sír az elégia
lezárásában: az eltűnt ifjúság szépségeinek már soha többé nem lehet
részese. A "béhunyt szem'' nem a halál által lezárt szemhéjat jelenti,
hanem az örömök, a szerelmek észrevételének képtelenségét, a
szerelmi-érzelmi halált. "A kiégett férfi olyan, mint a behunyt szemmel
fekvő halott: nincs barna szemöldök, bűbájos pillantás, amely
feltámaszthatná." (Vargha Balázs) Lolli (az elsô változatban: Barcsi)
nem valóságos földi lány, itt pusztán a szerelem jelképeként fordul elő.
Az utolsó két versszaknak az elmúlt ifjúságra vonatkozó természeti
képei (koszorú bimbaja, szép tavasz, nektár, zsenge virágok, kikelet)
újra meg újra visszautalnak a verset indító három strófa egyes
részleteire, tragikusnak érzett veszteségeire, s most a költemény
elolvasása után - a záró szakaszok visszasugárzó fényében -
döbbenhetünk rá, hogy ott m csupán valóságos, hanem egyúttal lelki
tájról is szól a leírás.
Az egyetemes mulandóság megrendültsége, az emberi sors tragikumának fájdalma a vers dallamában, ritmikájában is jól észrevehető.
Formája az ún. első aszklepiadészi versszak, mely áll három kis
aszklepiadészi és egy glükoni sorból: - A kis aszklepiadészi sor 12
szótagos ereszkedő lejtésű sorfaj, daktilusok és trocheusok vegyülete,
középen (a 6. szótag után) erős sormetszettel:
"Hervad már ligetünk, s díszei hullanak.
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr."