Az 1933-ban írt költeményeiben fegyelmezetten és a megőrzött ráció tisztaságával néz szembe a költő mind a külső, mind a belső
világ zűrzavarával, és
Az értelmes rend teremtésének a vágya vezeti. A Téli éjszakában (1933) az ember felméri a világot, amelybe beleszületett, és amelyben élnie kell. Tisztán akarja látni helyzetét. A költemény felütése szigorú felszólítás: a következőkben elénk táruló látványt csak erôs lélekkel lehet elviselni. A figyelmeztetés, mely lehet a költői én önmegszólítása, lehet személytelen parancs is,
már a vers elején feszültséget teremt. Ezután a táj felé fordul a költői szemlélet: "A nyár ellobbant már", ellen világa a tél, az élet hiányának az évszaka. Leperzselt föld, hang és ember nélküli, kietlen, jeges vidék. Minden holttá dermedt, élettelenné, üressé vált. A levegő tiszta, üveges áttetszôségében a dolgok szerkezetéig látni. A jelenségek ebben a költeményben
is kettős értelműek: a "szép embertelenség" az ember nélküli tájra is vonatkozik, meg az ember kozmikus magányát is jelenti. A bokron csüngő deres ezüstszalag a nyár, az eleven élet konkrét emléke, de az indoklás, "mert annyi mosoly, ölelés fönn akad / a világ ágbogán" már ismét az általánosítás szintje. Az ágakon való fennakadásgyakori motívum József Attila költészetében. Az emberi világot a disszonancia jellemzi, a "szép embertelenséggel" szemben áll az
emberi törekvések, vágyak zátonyra futása. Itt már nem valóságos vidéken járunk, hanem a lélek belső tájain. Az egész verset áthatja továbbra is ez az ellentétek feszültségéből fakadó dinamika. A konkrét és az általános, a külső és a belső világ, a nyár és a tél, a megdermedt tárgyi jelenségek és az eleven élet ellentétei szövik át a költeményt. A következő két strófa szorosan össze tartozik, és az ember nélküli táj után az élő emberi világba vezet. Először a távoli hegyek között a "párolgó tanyát" látjuk. A kép egy nem létező, csöndes és nyugalmas vidéket idéz, bár a "bütykös vén hegyek" metaforája és "az el nehezült kezek" hasonlata már a következő szakasz földműves alakjának feltűnését készíti elő. A hazatérő földműves egyszerre reális és mitikus alakja azonban szét foszlatja az előző strófa ábrándképét: az ember elidegenedett munkájától, eszközeitől, környezetétől. Ezután ismét perspektívaváltás következik, elhagyjuk a kis a tanya világát, a földműves alakját, és a kép az éjszaka fölszállásával a végtelenbe tágul Az emberközeli tájról a tél, az éjszaka, a csend világába érkezünk. A tanyaképre már csak egy hasonlat utal vissza. A távolból jövő harangkondulás az elmúlás kék, vas éjszakáját hozza. A
Téli éj kozmikussá tágul, a világméretű harang kondulás végtelen hömpölygése egyszerre érzékelteti a tér, az idő határtalanságát és az időtlenséget. A harang elnémulásával az élet utolsó jele is elhal a tájról, a harang szóra rímelő hang mintha az utolsó kondulás lenne. Beáll a teljes csönd. A csengés már csupán puszta emlékként él tovább. Most már csak az éber tudat működik, az elme rá eszmél a bebörtönzöttség, a lelakatoltság állapotára. A tél "megvasalja" az égbolt ajtaját, aztán a megvasalt ajtóra lakat is kerül. A gondolkodó lírai én most már közvetlenül szembe kerül a sötét, hideg űr végtelenségével. A téli éjszaka, a világ azonban érthető, mert törvényei azonosak az emberi tudat törvényeivel: "Tündöklik, mint a gondolat maga, / a téli éjszaka." A lélek meglátja és tudomásul veszi a kozmikus űrt, a feloldást nem nyújtó, közönyös világrendet. A vitrin-motívum a vers zárlatának ellentéten nyugvó előkészítése: a mindenséget birtokolni, átlátni akaró költő önérzetes-fölényes kérdése a mindennapiságban megrekedt, redukált élettel megelégedettekhez szól. A két soros strófában feltett költői kérdés már az emberi értelem felülkerekedését is jelzi. Az ész sikeres harca azonban nem oldja fel a sziv keserűségét. Ezt jelzi az ág-motívum is: a vers elején még a "lég finom üvegét" karcoló ág itt a ,fagyra tőrt emel". Vissza tér az ember nélküli pusztaság képe is, melynek "fekete sóhaja" most varjúcsapatként "ing-leng a ködben". Aztán feltűnik a tehervonat látványa, "mint külön kis téli éj", és ez ismét vissza vezet az emberi világba. Otthonosabb és emberibb világ ez, mint a "kék-vas" éjszakáé. A lírai én azonban itt sem enged a könnyű feloldódás igényének, kíméletlen pontossággal rögzíti a városi élet tényeit is. A téli éjszakának szerves része ez a világ is. A tőrt emelő ágak motívumának folytatásaként itt a merev
éjszaka fénye "gyártja a kínok szúró fegyverét", a lámpafény hasonlatában a"lucskos szalma" érzékelteti a hely sivárságát, a sarkon pedig magányos kiszolgáltatottságában, személytelenül és el tárgyiasítva kuporog, "reszket egy zörgő kabát, / egy ember". A záróképben újra feltűnik az ág, mely eddig karcolt és szúrt, most azonban a "homályból előhajol". A levelek rozsdaszíne a tél és az éjszaka ezüst, kék és fekete hidegségével szemben, a vérző kapa alkonyi pirosával és a vonatlámpák meleg sárga fényével összhangban szintén az otthonosabb emberi világot idézi. Az utolsó sorokban megjelenik a lírai én, és kialakítja sajátos magatartását: éberen virraszt a világ éjszakájában. Át élte az egyén szorongatott magányát társadalmi és világméretekben. Szembe nézett az űr közönyös félelmetességével, az elembertelenedett, sivár világgal, mely sóhajokkal és kínokkal, fennakadt mosolyokkal és ölelésekkel, régi "csengések" fakult emlékével van tele. Tudomásul vette és műalkotássá formálta a didergő világmindenséget, fegyelmezetten néz szembe hidegsötétségével, és folytatja a világ bemérését, mely most már birtokává lett.
További ismertetés a következőről Téli éjszaka