"Én a proletárságot
is formának látom, úgy a versben, mint a társadalmi életben, és ilyen értelemben élek motívumaival. (...) Ezért (...) baloldalon sem lelem költő létemre a helyemet - ők tartalomnak látják - (...), amit én a rokontalanságban (...) formaként vetek papírra" /József Attila Halász Gábornak írt leveléből/
Az 1933-as verseiben nemcsak a külső valóságot, hanem saját lelkivilágot is megjeleníti. Ez a kettősség leginkább az elégiában érzékelhető.A cím: műfaji megjelölés. A költő - saját bevallása szerint - azt akarja kifejezni, hogy másféle
elégia, mint amilyet eddig írtak. A költemény a kolozsvári Korunk c. lapban jelent meg.Elégia akkor születik, ha az eszmények és a valóság közti ellentét nem oldható fel, ha a költő a harmónia vágyától áthatva,
de a tényeket tudomásul véve ábrázolja a valóságot - Schiller szerint.József Attila
egész életművére is érvényes a megőrzött harmóniavágy és a józan felismerés együttes jelenléte.A
vers csupa hullámzó feszültség, amelyet összefog, de meg is terhel a józan szomorúság. A lélek leng, de alacsony leng; a lélek kemény - a képzelet lágy. A csend fenyegetően és esengve oldja a bánatot. Itt készül az emberi világ, s jövő is - de minden romos itt. A szilárd jövőt üresen várják az emberek. A vers ellentéteket és Széttartó képeket jelenít meg. Az ambivalencia, az érzelmi kettősség mindvégig jelen van, szinte szerkezeti elemmé, rendező elvvé nő. Az indító szakasz után a költő önmagához szól, önmagával viaskodik. Önmagát vizsgálja, s arra próbál válaszolni, hogy mennyire tartozik "a többi nyomorult közé". A tájat és az embereket kívülről és elfogulatlan keménységgel láttatja, de belső azonosulás, az összetartozás vágya megtöri a leírásokat. Az összeolvadásnak és a reménytelen távolságtartásnak az egyensúlya figyelhető meg az egész versben.Az ambivalencia zeneileg is kifejeződik: két különböző dallam és ritmus van a költeményben. A lassú, megfigyelő, leltározó mondatokat egyszavas, rövid, felszólító mondatok szaggatják. Jó példa erre a vers elején lévő "versmondat": "Itt, hol máskor oly híg ég alattSzikárló tűzfalakmagányán a nyomor egykedvű csendjefenyegetően és esengveföloldja lassan a töménybánatot a tűnődők szívéns elkeverimilliókéval."A sok áthajlást használó zenét szétlökik a kemény parancsok, a rögeszmésen visszatérő "itt" határozószó.Ugyanez a kettősség figyelhető meg a különböző hangulatú szavak összekapcsolásában. Az áhítatos és az ironikus, a modern és a hagyományos szavak egyidejűségén túl a kettősség megfigyelhető a részletekben is.Az önismerethez az embernek az egész múltját ismernie kell, fel kell derítenie. A "tekints alá" felszólításban a modern pszichológia tétele fogalmazódik mag: a tudatalatti megértése fontos a személyiség megértéséhez. De érződik benne a mitikus pokolraszállás követelménye is. Ez a pokolraszállás képileg és zeneileg is megismétlődik - itt már nem az ember, hanem az idő, a táj tart lefelé:"Töredezett, apró ablakokfakó lépcsein szállnak a napokalá, a nyirkos homályba."A táj és a megismerő ember összetartozásának, hasonlóságának gondolata és érzete vezérli a verset. A fájdalmas, de emberhez méltó tudat és sokrétegű érzelmek fogalmi ábrázolása után a legősibb indulatot felvillantó kép következik:"Anyjához tér így az a gyermek,Kit idegenben löknek, vernek."Az utolsó mondat: "Ez a
hazám." A vers végső kijelentésében sok a bánat, a keserűség; pátosz és öngúny keverik a befejezésben is.
További ismertetés a következőről Elégia