A
hitvesi szerelem legkitűnőbb alkotásai a negyvenes években születtek. A személyes élet intimitása és a történelem tragikuma emeli ódai magaslatra ezeket a verseket. Közülük
is talán legszebb a Tétova
óda (1943). A
vers címében szereplő jelző bizonytalanságot, határozatlanságot fejez ki, melyben ott rejlik
az esetleges kudarc lehetősége, a kísérlet sikertelensége is. A költő valójában lehetetlen feladatra vállalkozik: szerelmének lényegét szeretné egyetlen képben, egyetlen hasonlatban megragadni. A versből többször is kiderül, hogy többszöri próbálkozás előzte meg a mostanit, hiszen versek sokaságában énekelte meg hol játékos, hol himnikus hangon azt az érzelmet, melyet Fanni iránt érzett. Ez a szerelem a diákkori kamaszos érzésektől a felnőtt és a háború rémségeitől létében fenyegetett férfi áhítatos rajongásáig egyre gazdagodott, oly bonyolultan összetetté vált, hogy érthető a verset indító töprengő megtorpanás. Ritkaság számba
megy az a szerelmi líra, melynek mindvégig egyetlen nő az ihletője, a vers forrása tehát nem pillanatnyi fellángolás. Óriási végleteket akart összefogni egyetlen képben ill. egyetlen hasonlatban: a szerelem bejárhatatlan és beláthatatlan végtelensége, a világmindenség nyüzsgő és áradó mozgalmassága mellett a változatlan mozdulatlanságról valamint a szerelem biztos és örök voltáról, halhatatlanságról ír. A legtökéletesebb, a legpontosabb kifejezés megtalálása számára nemcsak szakmai becsvágy, hanem erkölcsi helytállás, élet-halál kérdése. Ezért kerül a vers első részének lezárásába a költői elszántságot kifejező ars poetica. A mű következő egysége az esti otthon meghitt intimitásába, a nehéz nap után hazatérő asszony közvetlen világába vezet. A szerelmi érzés hallatlan gyöngédségét érzékelteti, hogy az átlelkesült tárgyak is a szeretett nőt dicsérik. Az emberi jövőben reménykedő költői tervezgetés után a fáradtságtól lassan elszenderedő asszony törékeny testi valójának szépsége lesz a csodálkozó ámulat tárgya. Az elalvásnak, az álomba merülésnek apró mozzanatai közvetítik most a testi-lelki vágyakozásból fakadó meghatottságot. Az eddigi keresztrímes jambikus verssorok sora a költemény befejezésében rímtelen szabad versbe megy át: a vallomás túlcsorduló érzése szétfeszítette a formai kötöttséget. A versben beszélő már nem kívülről figyel, hanem mindenestül azonosul a másikkal: egyek a szerelemben, benne alszik ő is, hiszen a kedves a világ. Az utolsó három sor sejtelmessége valami érzékek feletti szférába emeli a verset - így vallva a hitvesi
rajongás kiismerhetetlen titkairól.
További ismertetés a következőről Tétova óda