a káosz asztaláról eszed
reggelre megsavanyodott barna kenyered,
a kicsit bemocskolt poharat
jobbodra
teszed
és minden eddigi bűnöd számításba veszed.
ez jutott neked.
ilyenné tettek a percek,
a földi mértékegységek.
lélek kiben szavak sikítják vadul
mennyire mása a világnak,
mennyire nem tudatos mágusa a csodáknak.
szeretet éhes
ön kínzásaitól közveszélyes,
a sátán szemében egy újabb lélek,
eladtad neki,
bűzős leheletét akkor még nem félted.
amit elvettem tőletek barátaim ti emberek,
azt vissza kaptam hogy én is nevelődjek veletek,
s azt a rengeteg nevet,
kiket egykor mohóságom sejtjeim falára felvésett,
most egyenként,
minden egyes éjjel,
szörnyű fájdalmak között,
álmomból riadva üvöltöm fel.
a káosz asztaláról eszek,
kaptam hozzá erőt és eszet,
de kifizetem az árát érte cserébe,
hogy lássátok ti is,
itt ülök kiégve,
pusztításaimtól megtörve a csendben,
halk zene és agyam beteges kiáltásai keverednek bennem,
csak vegetálni vagyok itt e testben.
s ha az utcán látnátok
beesett szemeim mögött,
amit cipelek mennyire átok,
akkor sajnálnátok,
hogy egykor egy reggelen tizennégy éve,
eladtam a lelkem a pokol örök sötétjébe.
ne engedjetek utat magatokban a vágynak,
ne adjatok esélyt a genetikai gonoszságnak.
a káosz asztaláról ne egyetek
penészes savanyú kenyeret,
drága csodálatos emberek…
egykor testvérek…
soha.