Számos gyermekneveléssel foglalkozó könyv taglalja
az ismert freudi
pszichoszexuális fejlődési szakaszokat, azt
is tudjuk, mit mondott Jung
a szüdzügiáról, az ősi istenpárról, a szülőpár ősképeiről, sőt Piaget
nevével is számtalan alkalommal találkozhatott már a csemetéje lelki
fejlődéséhez szakirodalmat kereső szülő. Megkockáztatom, hogy ezek az
elméletek semmiféle segítséget
nem jelentenek annak megoldásában, hogy
veszekedések elkerülésével is rábírjunk egy gyereket a rendszeres
beágyazásra. Aki Parsons könyvében nagy iskolák gyermeknevelési
elképzeléseit keresi, az kezébe se vegye a könyvet. Aki pedig valóban
elhiszi, hogy 60 perc megváltoztathatja a gyermeke életét - mint
ahogyan azt a könyv ígéri -, annak úgy
kell, olvassa csak!
Mi van
hát ebben a könyvben, ami miatt érdekesnek, értékesnek, sőt
szerethetőnek találhatjuk? Elsőként talán az, hogy egy önmaga csődjét
megélt apa írta. Egy sikeres, a saját pályáján a lehető legmagasabbra
jutott jogász, aki egyszer csak rádöbben, hogy a hivatalnak nem fog
hiányozni, a gyermekei viszont szenvednek, ha nincs jelen rendszeresen
az életükben. Nagyon lényeges az is, hogy a könyvet férfi írta
férfiaknak. Noha " főleg a világ nyugati felén " a szülők egyre nagyobb
része ismeri fel, hogy a gyermeknevelés nem kizárólag a nők dolga,
talán nem lehet eléggé hangsúlyozni az
apák jelentőségét a gyerekek
életében. Nem kell megvárni, míg "nyiladozni kezd a gyerekek értelme"!
Egészen picikkel is remekül el lehet játszani. Sőt lehetőségünk van azt
megélni, hogy nemcsak azért vagyunk együtt csecsemőnkkel,
mert etetni
kell, gondozni kell, hanem azért is, mert nekünk is jól esik felvenni
őt, megpuszilni, ringatni stb.
Parsons érdemének számít az is,
hogy nagyon jó érzékkel közelít a gyerekek felé: valószínűleg nem
felejtette el, hogy valamikor ő maga is volt gyerek, továbbá arra is
fogékony volt, hogy melyek a közös tevékenységek, amelyeket gyermekei
remek időtöltésként, az együvé tartozás érzésével éltek meg. Parsons
egy apát említ, aki azt vallja magáról, hogy korábban 4 elmélete volt a
nevelésről, majd 4 gyermeke lett, és elmélete egy sem maradt.
Parsonsnak nincsenek nevelési elvei. Beállítottsága, nézőpontja azonban
igen. Alapvetően a pozitív oldalról közelít a gyerekekhez: mi az, amit
meg lehet egy kisgyerekben dicsérni aznap, mi az, amiben tehetséges,
hogyan tudunk olyan közös szabadidős tevékenységeket kialakítani, ami
hosszú időn keresztül örömforrás lesz mindannyiunknak. Egyik
fejezetében egy éttermi jelenettel ismertet meg bennünket, ahol egy
kisfiú úgy markolta az evőeszközöket, mintha Az utolsó mohikán c.
filmet próbálná. Az apa azonban bíráló megjegyzések helyett
megsimogatta fia karját, és azt mondta: "Nagyszerű! Látod, így kell ezt
csinálni!" A kisfiú az elkövetkező félórában bámulatos koncentrációval
igyekezett a tőle telhető legszebb módon étkezni. A dicsérettől gyakran
megtáltosodnak a gyerekek, a felnőtteknek pedig minél több alkalmat
kellene találniuk arra, hogy dicsérhessék csemetéiket, mert a
dicséretek beépülnek a gyermek énképébe (mint ahogy a kritikák és a
korholások is), és nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a kicsik önmagukat
szerethető, tehetséges, kiegyensúlyozott, kompetens lényeknek élhessék
meg. Dicsérettel fejezzük ki örömünket akkor is, amikor azzal
szembesülünk, hogy ha másokhoz képest nem is, de önmagához képest
mennyit fejlődött egy gyermek. Parsons említést tesz egy szívmelengető
iskolai ünnepségről, ahol az igazgató Markot azért dicsérte meg, mert
minden érkezéséért önállóan evett, Susant pedig azért, mert megtanult
fogat mosni. Fogyatékos gyermekek jártak ebbe az iskolába.
A
könyv minden fejezete végén Cselekvési Tervet találhatunk, amely az
aktuális témához kapcsolódva konkrét ötleteket, javaslatokat tartalmaz
az együtt eltöltött idő élményeinek elmélyítéséhez, időnk beosztásához.
Éppen
az idő beosztása az a kulcsfontosságú
További ismertetés a következőről A hatvanperces apa