Mikor Müller Péter írásait olvasom,vagy éppen egy előadását hallgatom mindig kedvet kapok a könyvíráshoz.Ez a könyv olvasása közben benső mosolyt ébresztett bennem.Nagyon megragadta a fantáziámat.A kígyó énünk,avagy a büszkeségünk vagy
az egonk irányít minket.Milyen jó lenne,ha ezt félre tudnánk tenni,hiszen akkor sokkal boldogabb lehetne a világ.Ha belegondolunk a párunkban is azt szeretjük,hogy szeret minket,
és azt amit belőlünk kivált.Magunkat szeretjük benne.Ezért is van oly sokszor válás,ha rájönnek a felek,hogy mégsem az,akinek megismertem.Már változott,vagy egyszerűen önmaga lett,nem másol minket,nem mutat nekünk tetsző álarcot.Ilyenkor eldől,hogy szeretjük-e annyira a párunkat,hogy ezt a személyiségét is elfogadjuk.Az író gyakran hozz fel példákat
rabbi Lébről,és arról hogy
Isten belső hangként beszélget vele.Nagyon érdekesek ezek a példabeszédek,és ahogy olvasom,hallok egy isteni hangot,vagy elképzelem,ahogy a rabbi mesél. Az egyik kedvenc történetem az,mikor a rabbihoz odaszalad egy ember,és elmeséli,hogy egy ember milyen rosszakat mond róla.A rabbi bölcsen végighallgatja,majd nem megharagszik ezen,hanem vállalja a felelőséget a tetteiért,és elmondja,hogy még sokkal rosszabbakat is tett.Ezáltal vállalja önmagát,és bölcsen példát mutat,hogy felesleges a képmutatás,úgysem lehet mindenkinek megfelelni.Mindig lesz olyan,aki nem kedvel,és ezen nem változtat az,hogy kapálózunk,hogy de hát ez nem igaz,amit mond.Ha egyszer eljutunk arra a szintre,ahol a kigyó én megszünik,és helyébe lép az egyetemes bölcsesség,megértjük a világot.
További ismertetés a következőről Benső mosoly