Rejtő Jenő az egyik legolvasottabb
magyar szerző, de néhány tanulmánytól eltekintve nem foglalkozik vele az irodalomtörténet,
afféle irodalmin kívüli jelenségként tartják számon, életrajzát hézagosan ismerik, a hiányzó elemeket legendákkal és anekdotákkal „foltozzák meg”. Azt sem tudhatjuk biztosan mennyit élt át Rejtő mindabból, amivel a közönségét szórakoztatta. A „Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam” című könyve memoár, Rejtő első igazi könyvpróbálkozása, amely három kalandos esztendő történéseit foglalja össze. A mű útirajz vagy utólagos napló. A kötet egy érett, művelt, a világ dolgaiban tájékozott és a maga dolgát remekül értő, fölényes íráskészségű és nagyon tehetséges írót mutat. Rejtő úti élményeket és körülményeket rögzít, de nem ezek mindenestül feldolgozott, irodalmi módon regényszerűen feldolgozott élmények és körülmények: afféle gorkiji vagy kassáki “életem regénye” ez a kötet, ahol egyforma hangsúly esik “életre” és “regényre”. Önéletrajzi, személyes élményszerűségre és a fikciós, művészi átlényegítése és általánosításra. Rejtő Jenő – vagy a könyvbeli mása, “Rejtő Jenő” – regényalak is, mégpedig jelképes értelmű regényalak: az ő
nyomor-élményei a szélsőséges emberi kivetettségnek és a világ valamiféle totális metafizikai lecsúszottságának erőteljes látomásával döbbenti meg az olvasót. A mű elején Rejtő „világmegváltó” tervekkel érkezik meg Berlinbe, ahol fokozatosan rá kell döbbennie a valóságra: a kutyát sem érdekli ki ő, mi ő. A
berlini történet első nagyobb részében a személyesebb hang, a karcosan érzelmes önsajnálat viszi a prímet. A “Berlini könyv” címet viselő rész kicsit szecessziós, de kicsit expresszionista elbeszélésben, amely Rejtőről szól és arról a különös viszonyról, amely őt Xéniához, a bolgár lányhoz fűzte: Xéniához, aki egy szót sem tud magyarul, de hallás után megtanulja Ady verseit, és csodálatosan zengzetes, hibátlan magyar kiejtéssel szavalja őket, megríkatván Rejtőt és a többi berlini magyar lézengő koplalóművészt. Van, ahol a tárgyiasabb megfigyelés és leírás erősödik fel: a bécsi tapétázóélmények vagy a Poissy-beli cementgyári napszámoskodás leírása voltaképpen irodalmi szociográfia, egyben mélyen társadalomkritikus regény, amelynek éppen a személyes jelenlét és élmény adja meg hitelét. A Kommün magyar emigránsai életének rajza a grinzingi barakktelepen – itt is lakott egy ideig, s ezt is megörökítette Rejtő, mégpedig nem kevés emberábrázoló tehetséggel és nagy politikai éleslátással. A nyomorúság szinte minden létező formáját átéli. És ez még csak európai utazásának kezdete. Nem egy „rejtősen” vidám regény. Elborzasztó a lapjain megörökített nincstelenség. Bizonyos alakokról, helyzetekről különféle humoros helyzetekben - később megírt regényeiben olvashatunk. De itt hiányzik a humor, csak egyfajta szorongató érzés marad az olvasóban. Senki ne várjon felhőtlen, humoros helyzetekben bővelkedő mesét. Helyette megismerhetjük a zsidó származású író fiatalkorát. Azt a korszakot, alapvetően meghatározta világszemléletét. A könyv életszerűségét fokozza az írások különbözősége is. Van, ahol filmként láttatja az olvasóval a berlini éjszakát, máshol viszont tömör beszámolót kapunk, ami könnyen csap át filozofálásba. A bécsi élmények ismét más stílusban íródtak. Ez is csak az bizonyítja, mennyire változó hangulatban élte meg Rejtő a külhoni éveit. Elképesztő, hogy volt képes mégis túltenni magát ezeken a szenvedésekkel teli éveken, és annyira humoros, élettel teli regényeket írni.