A különböző
településkategóriákban lakó, tehát a
városi és a községi, valamint a tanyai
népesség arányánál fontosabb kérdés, hogy milyen
az ország településhálózata, milyen a különböző nagyságú és funkciójú városok
aránya, és van-e minden
nagyobb és kisebb régiónak városközpontja. Ebből a
szempontból az egyes települések alacsony urbanizációs szintjénél
is nagyobb
társadalmi problémát okoz, hogy még ma is vannak az országnak olyán „városhiányos" részei, amelyeknek
lakossága
nem tud viszonylag kis távolságon és időn belül a városok nyújtotta
szolgáltatásokhoz hozzájutni. Ezt a helyzetet nagymértékben a múltból örököltük.
A kiegyezés utáni Magyarországon ugyanis tudatos politikai megfontolások miatt
elsősorban a fővárost fejlesztették. Az első világháború után a korábbi ország
területének majdnem összes olyan vidéki települése az országhatáron kívülre
esett, ahol a városi fejlődésnek régi gyökerei voltak, és ahol az urbanizáció
magasabb szintet ért el. Így a valóban metropolis jellegű főváros körül igen
elmaradott és kevéssé városiasodott vidék terült el. Sem a két világháború
között, sem az 1945 utáni első tíz-egynéhány évben nem történt sok
ennek az
ellentmondásos helyzetnek az enyhítésére. Ennek oka az előbbi időszakban a
gazdasági stagnálás volt, az utóbbiban pedig az erőltetett iparosítással
összefüggően az infrastrukturális beruházások háttérbe szorulása. Egyszerűbb és
olcsóbb volt ugyanis a budapesti ipart fejleszteni, itt építeni új gyárakat,
mert nem kellett azonnal infrastruktúrát is építeni. Budapest mellett néhány
ríj szocialista városban (Dunaújváros, Komló, Oroszlány, Kazincbarcika)
történtek nagy ipari beruházások, a többi vidéki város ipara azonban kevéssé
fejlődött. Így alakult ki az a helyzet, hogy 1949-ben az ipari munkások 49
százaléka (1930-ban 60 százaléka) budapesti üzemekben dolgozott. Az
életkörülmények, az életmód különbségeit pedig találóan jellemezte Enyedi György (1980) azzal, hogy az
elmaradt kis faluban élő paraszt és a fővárosi tudós „mintha nem is egy
kontinensen élnének". Az elmaradt falvakban élő lakosság súlyosan
hátrányos helyzetét pontosan írták le az 1960-as és 1970-es években írott
szociográfiák (Végh 1972; Moldova 1974).
Az 1950-es évek második
felében azonban egyre világosabban kezdtek megmutatkozni a fővárosra
koncentrált fejlesztés nehézségei és költségei: a fővárosi lakásállomány,
közlekedési hálózat, vízművek és csatornák egyre kevésbé voltak képesek a
növekvő iparban foglalkoztatottak szükségleteit kielégíteni. Ekkor
fogalmazódott meg az a koncepció, hogy Budapest vonzásának ellensúlyozására
néhány vidéki nagyvárosban (Miskolcon, Debrecenben, Szegeden, Pécsett, Győrött)
„ellenpólusokat" kell kialakítani. Ezek mintegy az ország öt nagy
régiójának középpontját is alkották. Ennek nyomán ez az öt nagyobb vidéki város
gyors fejlődésnek indult.
Hamarosan itt is
jelentkeztek azonban - bár sokkal kisebb mértékben - a korábban a fővárosban
észlelt problémák. Emellett a hat nagy tervezési régió (központi, északi
hegyvidéki, északkelet- és dél-alföldi, dél- és észak-dunántúli régió) sem vált
a gazdasági tervezés és irányítás valóságos egységévé. Viszont az 1960-as évek
második felében a gazdasági reformokkal párhuzamosan nagyobb önállóságot kaptak
a megyék, nagyobb pénzösszegek felhasználásáról dönthettek. Ennek következtében
szinte minden megye saját központjának erőteljes fejlesztéséhez kezdett.
Ezekben az években váltak korszerű városi központokká az olyan, korábban
elmaradott, álmos megyeszékhelyek, mint Nyíregyháza, Szolnok és Szekszárd.
A fejlesztési erőforrásoknak
a megyeközpontokba történő összpontosítása azonban azzal járt, hogy a legtöbb
megyében a többi város és nagyobb község alig fejlődött. Ezen a helyzeten
kívánt változtatni az 1971-ben elfogadott Országos Településhálózat-fejlesztési
Koncepció. Ugyanis a fővároson és a felsőfokú központi funkciót ellátó 23
felsőfokú központon kívül (ide tartoznak a megyeközpontok és még néhány nagyobb
város, mint Baja, Dunaújváros, Hódmezővásárhely, Nagykanizsa, Sopron)
kiválasztott 106 középfokú központot. Ezeknek egyik része város, másik része
község volt. Távlatilag a terv mindegyiknek várossá fejlesztését írta elő.
Ezzel meg lehet valósítani Erdei
Ferencnek és Bibó Istvánnak az 1945
utáni években kifejtett koncepcióját, hogy az országnak minden kisebb
régiójában legyen egy városi központ, amely a környező falvak lakossága számára
könnyen elérhetően (egynapos, félnapos oda-vissza utazással és ott-tartózkodással)
biztosítja a városi szolgáltatásokat, tehát a kereskedelmi szakboltokat,
középfokú iskolákat, egészségügyi szakellátást, művelődési intézményeket (Bibó
1986).
Az elgondolás csírái Erdei Ferenc híres trilógiájában, a Magyar város (1939), a Magyar falu (1940) és a Magyar tanyák (1941) című könyvekben
találhatók meg. Erdei itt az alföldi mezővárosok és a környező tanyavilág
közötti kapcsolatot mutatta be, kiemelve, hogy így biztosíthatóak a városi élet
és a termelés színhelyén lakás előnyei. A városi lakos parasztgazdáknak ugyanis
a városi lakás mellett tanyájuk is volt. Meg kell azonban jegyezni, hogy ez az
Erdei-Bibó-féle koncepció nemcsak a településhálózat fejlesztését, hanem a
közigazgatás teljes átalakítását, a megyerendszer megszüntetését és helyette e
kisebb városkörnyékeknek önigazgatási egységgé való átalakítását is tervbe
vette. A településhálózat-fejlesztési koncepciónak kétségtelen érdeme volt,
hogy kimondta a decentralizáltabb településfejlesztés szükségességét, és annak
megvalósulását is elősegítette. Bírálhatjuk azonban ezt a koncepciót azért,
mert az úgynevezett alsó fokú központoknak már a kiválasztása sem mindig volt
sikeres (a 984 ilyen alsó fokú központot a megyék választották ki a községek
közül). Még kevésbé sikerült őket a környező terület alapellátását biztosító
központokká fejleszteni. Ennek következtében nagy részüknek lakossága is
csökkent.
Még nagyobb problémák
jelentkeztek abban a közel 2000 községben, amelyeket semmilyen központi
funkcióra nem jelöltek ki. Lakosságuk 1980-ban 1,6 millió volt. A koncepció
semmilyen elképzelést sem tartalmazott ezek sorsáról, és ez azzal a
következménnyel járt, hogy sokan fejlesztésre alkalmatlannak tekintették őket.
Ennek következtében ezeknek a községeknek jelentős része a korábbi fejlettségi
szintet sem tudta tartani, hanem szegényedett, infrastrukturális ellátottsága
is romlott. Ezért a lakosság fiatalabb és vállalkozó kedvű része igyekezett
elköltözni, az ottmaradt idős és szegény népesség helyzete pedig ennek
következtében még hátrányosabbá vált. Ezeknek a problémáknak következtében az
1970-es években a régi város-falu ellentétpár helyére olyan településszerkezet
lépett, amelyben az éles válaszvonalak a középfokú központok és az alsó fokú
központok és még inkább az utóbbiak és a központi funkciókkal nem rendelkező,
ügynevezett alapfokú települések közé tevődtek át.
Az 1980-as években a
településhálózat fejlesztésében új elképzelések érvényesültek. A népgazdasági
tervek célként tűzték ki a községek
népességmegtartó erejének fokozását s azt, hogy a kisebb községek
fejlesztésére, a helyi önkormányzat visszaállítására nagyobb figyelmet
fordítsanak. Ugyanebben az időszakban azonban a gazdasági nehézségek
következtében lényegesen csökkentek azok a pénzalapok, amelyeket
településfejlesztésre lehetett fordítani. Ezért ezeknek a leszakadó községeknek
a helyzete, népességüknek az országos átlaghoz képest megállapítható hátrányai
nem csökkentek, hanem inkább tovább nőttek.
1990 után a települések
önállósága nagymértékben megnőtt. Ezzel párhuzamosan a településhálózat
központi kormányzati intézkedésekkel történő fejlesztésének lehetősége és az
erre vonatkozó országos tervek kidolgozása nagymértékben visszaszorult.
További kivonatok a következőről Városhiányos településhálózat