Jó esetben azt teszi persze. Hány éves koráig is? Mondjuk kettő, de ott már jelen van a dackorszak melynek hatására
a gyerek nap mint nap kipróbálja szülei türelmének hol van a határa. Ha a szülő úgy áll hozzá a dolgokhoz, hogy majd Én mondom mi legyen és az is lesz, akkor már csődbe is ment a gyereknevelés terén. Nemcsak mondani kell, és ezt sok szülő elfelejti hanem mutatni is. Konkrétan példát mutatni. Mondhatom a kamasz gyerekemnek hogy ne dohányozz miközben folyamatos szívom a cigarettát. Mert mondhatja, hogy miért is ne? Papolhat egy lusta apa a fiának arról, hogy a munka nemesít. Legfeljebb jót röhög rajt a gyerek, mert az Ő apja bizony nem lett nemes. Sok szülő elfeljtkezik arról a fontos tényről, hogy a gyereknek a legfontosabb és a legelső lépés, hogy állandóság legyen az életében. Mert Ők még nem tudják pár hónaposa, pár évesen, hogy mi az, hogy egy óra múlva, vagy tegnap, vagy holnap. Ők csak azt tudják, hogy most fürödtem, most enni fogok, utána pedig letesznek aludni, és amikor felébredek megint világosság lesz. Eddig terjed a tudatuk. Megfigyelhető, hogy ha egy gyerek 8-kor fürdik, mesélnek Neki és mondjuk 9-kor lefekszik, akkor ha ez az időpont akármi miatt eltolódik, mondjuk egy vendégség, vagy utazás miatt, és a fürdés 10-kor következik be, és azt mondod, hogy alvás jön, nem fogja megérteni hogy miért nincs mese? Ő nem érzékeli, hogy elvileg már aludnia kellene, Ő csak azt érzékeli, hogy a fürdés után mese jön, mindegy hogy mennyi idő van. Így teljesen megzavarodik. Ha ma azt mondod neki, hogy evés után nincs édesség, akkor holnap se legyen, mert nem fogja érteni, hogy tegnap miért nem és ma miért van? Belezavarodik. Nem bizik abban, amit mondunk és csinálunk, mert a tetteink és szavaink nincsenek összhangban egymással. Ismerek olyan anyukát, aki miközben mondja a gyerekének, hogy nem megyek oda, már megy is. Ennek mi értelme van? Ezek és sok hasonló dolog később vissza fog csapódni. Hiába mondjuk a gyereknek, hogy nem mehet el valahová, mert Ő érzi, hogy úgy sem így gondolják. Nem is fog Ránk hallgatni. De ha születése óta folyamatosan következetesen és határozottan bánunk Vele, példát mutatva, akkor kamaszkorában sem verjük a fejünket a falba, mert az a gyerek tudni fogja hogy az van amit mondunk és nincs olyan határ amit feszegetni lehet. Figyelem minden szülőnek, nem a gyerek a hibás ha problémás kamasz válik belőle, hanem a nevelés amivel embert neveltünk abból a tudatlan, formázható kis életből, amit a szívünk alatt hordtunk. Jelen pillanatban akár a Joshi Barátban, akár a Mónika Showban többször szembesülhetünk olyan szülőkkel akik ujjal mutogatnak a gyerekükre, még egy esélyt adva nekik. Nevetséges. Ők tették ezt Vele, nem esélyt kell adni, hanem esélyt kell kérni ahhoz, hogy közösen próbáljanak összhangot találni.