Normális körülmények között a
csontszövet csupán meghatározott alakú, funkciós egységekben, azaz specifikus szervekben fordul elő: ezek a csontok (os, ossis; tbsz. ossa).Kóros viszonyok között más szövetben és szervben
is kialakulhat csontszövet. Normális és kóros közötti átmenetnek tekinthető idősebb korban egyes porcok részleges csontos átalakulása. Egyetlen, eredetileg
nem a vázrendszerhez tartozó,
de vele szoros összefüggésben levő más szervféleségben, a fogakban fordul elő a csontszövethez mindenben hasonló szövet, ez a foggyökereket kívülről borító cement vagy substantia ossea dentis.
az emberi test mintegy 206 különálló, de egymáshoz különböző módon és mértékben rögzített csontot tartalmaz. Minden csont jellemző alakú, elhelyezkedésű és muködésű, tehát mind anatómiai, mind működési értelemben egységet képvisel, és mint ilyen a szerv (organon) kategóriához tartozik.Alak szerint megkülönböztetünk
csöves, lapos, köbös és labyrinthusos csontokat. Sajnos az anatómiai nómenklatúra meglehetősen logikátlanul nevezi őket: ossa longa, brevia, plana és pneumatica. Pedig csöves (vagy cso alakú) csont is lehet rövid (pl. lábujjpercek), és lapos csont is lehet hosszú (pl. bordák), tehát a latin kifejezések félreérthetők. Ezért jobb, ha alak szerinti felosztásukban a magyar kifejezésekhez kötjük definícióinkat.Csöves csonton főleg a végtagokban előforduló - legalábbis középső részében valóban cső alakú, tehát belül üreges - csontot értünk, amelynek két vége rendszerint vaskosabb, és nem egységes üreget, hanem soküregű
szivacsos csontállományt tartalmaz. E csontok középső csőszerű darabját diaphysisnek (görög szó, “közbe”-nott), két vaskosabb végdarabját pedig epiphysisnek (görög szó, “rá”-nott) nevezzük. A kettő megkülönböztetéséül - minthogy gyakorlatilag csak végtagon fordulnak elő - a törzshöz közelebb levőt epiphysis proximalis, a távolabbit epiphysis distalis névvel jelöljük. A csöves csontok középso egységes üregét velőüregnek nevezzük, ezt felnőttben rendkívül kevés kötőszövetet tartalmazó zsírszövet (medulla ossium flava, zsírvelo) tölti ki. A csöves csontok szivacsos végdarabjainak velőüregeit fiatalkorban vörös csontvelő (medulla ossium rubra) tölti ki, mely a gyermekkor és a növekedés során gyorsan visszahúzódik, végül a végtagcsontokban csak a comb- és a felkarcsont proximalis epiphysiseire korlátozódik. Helyét zsírvelő foglalja el.Lapos csontokra - ilyenek az agykoponya csontjai, a lapockák, csípőcsontok és a bordák - jellemző, hogy két vékony tömör csontréteg (lamina corticalis) közötti teret változatos vastagságú szivacsos csontállomány (ennek neve a koponyán diploe; értelmetlen görög szóképzés, jelentése: kettősség) tölti ki, mely az élet során mindig megmaradó vörös csontvelővel telt.Köbös csontok: rendszerint szabálytalan, de különböző irányokban nem nagyon eltérő méretű csontok. Ilyenek pl. a kéz- és a lábtőcsontok, valamint a csigolyák testei. Vékony, sokszor majdnem hiányzó, compact kéregből és az állományuk javarészét képező szivacsos csontból állanak. A végtagok köbös csontjai zsírvelőt, a csigolyatestek vörös csontvelőt tartalmaznak. Ezek jelentős együttes térfogatuk révén vérképző szervünk oroszlánrészét adják. A csaknem tisztán szivacsos csontállományból álló köbös csontok erőművi behatásokra bekövetkező jellemző törésfélesége: az “összeroppanás”, vagyis a compressiós törés.Labyrinthusos vagy légtartalmú (pneumatikus) csontok a koponyában (főleg arckoponya) fordulnak elő. Cukrászsüteményre emlékeztető finomságú vékony csontlemezekből álló bonyolult, de mégis szabályszerű felépítésű csontok, amelyek jobbára az orrüreggel közlekedő nyálkahártyával bélelt nagyobb üregeket vagy üregrendszereket fognak közre. Sok esetben nem az egész csont, hanem annak csak egyes részei pneumatikusak. Funkcionális jelentőségük a szerkezet (elég kisfokú) könnyítése mellett elsősorban a hangadás számára fontos rezonáló terek létesítése.A csontok anatómiai viszonyait rendszerint nem friss vagy konzervált tetemből kiemelt csontokon tanulmányozzuk, hanem áztatással - maceratióval - preparált készítményeken. Meleg vízben való hosszan tartó áztatás folytán részben autolyticus, részben bacterialis bomlási folyamatok segítségével a csontokhoz tapadó lágyrészek (csonthártya, endosteum, csontvelő, ízületi porc stb.) elbomlanak, majd a bomlási folyamat befejezte után a csontokat átmossák, kiszárítják, és a maceratio révén el nem bontható zsírokat zsíroldó szerek gőzterében való kezeléssel (közben a zsíroldó szer állandóan lecsapódik a csontokon, kiold belolük némi zsírt, majd lecsepegve az edény alsó részébe, az oldott zsír visszahagyásával újra elpárolog) kioldják. A szabad levegore kitett csontokból a zsíroldó szerek elpárolognak; a csontok végül fehérítés céljából H2O2-oldatba kerülnek. Az így kikészített csontokat alkalmas állványzaton, sárgaréz drótokkal, a nagyobb porcrészeket idegen anyaggal (filc, illetve a bordaporcokat szárított bordaporc kosárral) pótolva, csontvázzá fűzik össze. A macerált csont nem tartalmaz többé csontsejteket; úgyszintén lebomlottak a csonton belüli erek is. Az áztatásnak ellenállnak a csont oszteokollagén rostrendszerei és sói. Ezért az áztatott csont mechanikai kvalitásai alig térnek el a friss csontéitól, csupán a csonthártya hiánya csökkenti némileg a csont hajlítási és szakítási szilárdságát.A csont szilárdságát biztosító kalcium sókat savkezeléssel, a rugalmasságát adó, főleg rostos szerkezetű anyagokat égetéssel lehet eltávolítani. A csontsókat híg anorganikus (salétromsav, sósav) vagy egyes organikus savakkal (triklórecetsav) széndioxid fejlődése közben ki lehet oldani. Ez a folyamat a dekalcinálás: eredményeként a csont keményebb gumihoz hasonló hajlékony, rugalmas konzisztenciát vesz fel. Alakjában természetesen nem változik, csupán fehéres színét veszti el. A csontot szövettani feldolgozás céljából is sokszor dekalcináljuk.A dekalcinálás ellentéte a csont égetése, a kalcinálás, melynek eredményeként a csont eleinte megfeketedik, az organikus alkatrészek (oszteokollagén) elszenesedése folytán, majd magasabb hofokon hófehér színűre ég ki. Alakját a csont ekkor is tökéletesen megtartja, de kézzel is könnyen morzsolhatóvá válik. Ennek oka egyrészt az oszteokollagén nyom nélküli elégése, másrészt a hidroxilapatit átalakulása amorf kalciumoxiddá és foszforoxidokká. Hosszan tartó főzéssel - főleg magasabb nyomás alatt - is kivonható az oszteokollagén enyv alakjában. A csontok visszamaradó sói ilyenkor ugyancsak morzsalékony maradványt adnak.
További kivonatok a következőről A csontokról általában