Az eltévedt lovas

Ady Endre: Az eltévedt lovas     Ady Endre a legnagyobb magyar költőnk egyike, líránk forradalmi megújítója. 1877-ben született. Két első kötete még kiforratlan versek gyűjteménye. Lédához fűződő nagy szerelme révén talált magára. A harmadik kötetének megjelenését értetlen kritika fogadta. Érthetetlennek, erkölcstelennek, felháborítónak bélyegezték verseit. Ennek oka az volt, hogy kihallották belőle a szociális megújhodás eszméit. A megújulást Ady a forradalmaktól várta. A forradalmak gyengesége és egyre erősödő betegsége magyarázza verseinek dekadens, vívódó jellegét. Ady Endre a legnagyobb magyar szimbolista költő. Vízióiban minden jelképessé és mitikussá nő. Szimbólumok Ady költészetében az elképzelt és valóságos tájak, a hajdan éltek és a történelem képzelt alakjai, valamint a mitikus teremtményei is. A világháború Ady költészetében és szimbólumrendszerében változást hozott. Ady ugyanis már a háború kitörésének napján megérezte, hogy ez egy hosszú, véres, nagy pusztításokkal járó háború lesz. A háború szerinte az emberiség, a világ eltévedése, amelynek talán soha nem lesz vége. Akár az emberiség kipusztulását is eredményezheti. Ez a gondolat hatja át Az eltévedt lovas című versét.     A vers 1918-ban, négy évvel a háború kitörése után íródott. A költőnek a háború kitörését követő években ekkor jelenhetett meg először kötete. Már a címmel érzékelteti, hogy „eltévedt” az emberiség. Ezt egyetlen ember céltalan, kiutat nem találó lovaglásával mutatja be.     Az eltévedt lovas az embertelenséggel, a véget nem érő háborúval találja szemben magát, amikor a sűrű bozóton és a ködön akar átjutni, a szűni nem akaró sűrű bozót, ugyanis a háború hosszadalmas, pusztító voltára utal. A költő az eltévedt lovast nem eleveníti meg előttünk. Nem jellemzi őt, csupán akusztikai elemekkel utal mivoltára. A „vak ügetés”, a „láncolt lelkek riadoznak” és a rémek kielevenedése, később pedig a szörnyek megjelenése kísérteties képet tár elénk. Az első két versszakban a múlt és a jelen egyszerre van jelen. A múlt képei, a „volt erdők és ó-nádasok” valamint az „ős sűrűből bozót rekedt meg” sorok a háború előtti állapotot idézik. A „volt” és az „ó” arra utal, hogy a múlt, a háború előtti állapot visszahozhatatlan. A költő hirtelen vált át a jelenbe, ezt érzékelteti a „most” szócska. Ezt követően szinte csak a jelen bemutatására törekszik, s csak az utolsó néhány versszakban idézi fel ismét a múltat. A múlt és a jelen megjelenésének a versben kiemelt jelentősége van, mert szembeállításukkal, ellentétükkel még inkább utal a költő a nagy veszteségekre, amely a háború után következett be. Ezek a veszteségek, hogy a „volt erdők és ó-nádasok” mind kipusztultak, helyükre a „sűrű”, a „bozót” került. Már a nóta is csak tompán szól. Az emberek sokasága pusztul el ebben az embertelen világban, a háborús vérontásban. Nincs fény sem, csupán az „Ősz”, a „November” kísérteties, riadalmat keltő képe jelenik meg. A múlt is csupán ködösen jelenik meg, mint egy szép emlék. A hatodik versszakban a „csupa” jelző hatszor fordul elő. Ezzel a költő még inkább utal a nagy veszteségekre, a pusztulásra. A „csupa” szó többszöri megismétlésével a költő felfokozza indulatainkat, s szinte már elhiteti velünk, hogy ennek a világnak a sorsa a menthetetlen pusztulás. Ez a gondolat azonban csak a következő két versszakban teljesedik ki. Egy pillanatra megjelenik a múlt az ősök és a hajdani eszelősök képében. A következő két versszakban a múlt és a jelen az első két versszakhoz hasonlóan együtt jelenik meg, s egymással ellentétben állnak. A költő a menthetetlen pusztulást festi le előttünk, amikor a jelent a múlt nagy értékeinek tagadásával mutatja be: „De nincsen fény, nincs lámpa – láng És hírük sincsen a faluknak.” Még a faluk is alszanak. Ezek az élettelen dolgok, melyeket Ady élő tulajdonságokkal ruház fel. Még ezek is csak az emlékezésben, az álmokban keresik a szépet, mert a valóságból már ők is kiábrándultak. Már ők is menekülni akarnak egy szebb, egy jobb világba, a múltba. Megjelennek a sűrű bozót, a köd szörnyei: az „ordas, bölény s nagymérgű medve”. Az eltévedt lovas már nemcsak a bozóttal, a köddel, a sűrűvel találja szembe magát, hanem azok szörnyeivel, rémeivel is. Míg a bozót csak kilátástalanságával, céltalanságával idézett fel egy kísérteties képet, ezzel szemben a szörnyek ártó, pusztító szándékkal jelennek meg. Az utolsó versszak az első megismétlése, amely keretbe zárja a verset. A keretnek ebben a versben jelentős szerepe van. Ezzel a befejezéssel ugyanis arra utal Ady, hogy az eltévedt lovas soha sem menekül, a háborús vérontásnak soha nem lesz vége, mert ez egy örökös, távlat nélküli körforgás. Az ember tehát eltévedt, örökre elnyelte a múlt.

További összefoglalók a következőről Az eltévedt lovas