„Legyetek szentek, mivel én is szent vagyok!" A felszólítás hét (!)
helyen is olvasható a Szentírásban, mi mégis hajlamosak
vagyunk kibújni, mondván:
ez nem ránk vonatkozik, vagy nem kell egészen
komolyan venni, hisz ez csak kevesek hivatása lehet. Holott a szentség
nem más,
mint az Istennek való lefoglaltság, odaadottság (a héber
„kados"=szent az „elkülönít" ige tövébõl származik). De hogyan lehetünk
teljesen Istenéi, amíg saját (vélt) énünk labirintusában tekergünk,
kóválygunk? Amíg önmagunkéi vagyunk? A ciszterci szerzetes Thomas
Keating atya az utóbbi fél évezredben jobbára feledésbe merült, de a
napjainkban új reneszánszát élõ
kontemplatív imádságra hívja fel a
figyelmünket, mely nem más, mint a címben jelzett
nyitott tudat,
nyitott szív. Istenre nyitott tudat
és szív. A sámueli „imhol vagyok"
lelkülete, mely saját vágyain, félelmein, érdekein túl fülelve
meghallja Istent. A kontemplatív imádság nem maga a cél, mint mondja,
hanem út énünk legelrejtettebb bensejébe, ahol
Isten lakozik (vö.:
Isten temploma vagyunk (1Kor 3.16-17)), és aki közelebb van hozzánk,
mint mi magunk (Eckhart). A rendszeres találkozás a bennünk lakozó
Istennel pedig elvezet a kontemplatív élethez. Ennek a belsõ utazásnak
egyik lehetséges elõkészítése a belsõ ima - ezt ismerhetjük meg
részletesen Thomas Keating könyvébõl. Ez, az aktív imával ellentétben
nem a szavakon, képeken, érzéseken keresztül közelít egy az emberen
inkább kívül álló Istenhez, hanem - mivel Isten túl van szavakon,
képzeteken, érzelmeken - ezeket feledve, ezeken túllépve a
gondolattalan, megnevezhetetlen csöndben ismeri fel a bent lakozó,
mindig és mindenütt jelenvaló Istent. Ehhez az kell, hogy az ember
felismerje, hogy a lelke mélyén jó, és hogy ez a jóság maga Isten. A
hozzá vezetõ út azonban, bármily közel is van, hosszadalmas. A
számtalan elénk gördülõ akadály pedig mi magunk vagyunk. Vágyaink,
ösztöneink, sóvárgásaink, irigységeink, félelmeink, elõítéleteink,
melyek (vélt) énünk labirintusát évtizedek szívós munkájával
felépítették, és amelyeknek csak egy töredékének vagyunk csak
tudatában. Nagyobb részt elmerültek tudatalattinkban. A belsõ ima során
- melynek lényege az Isten felé igyekvés folyton megújuló szándéka és
annak kinyilvánítása - fokozatosan szembe kerülünk énünk ezen eldugott
bugyraival, melyek tartalma felkavarhat minket, vagy fájdalmat okozhat,
de azáltal, hogy megengedjük létezését, készséggel elfogadjuk az általa
okozott szenvedést (melyhez a megtapasztalt isteni jelenlétbe vetett
bizalom ad erõt), miközben figyelmünket továbbra is a bennünk lakozó
Istenre irányítjuk, lassan szerte foszlanak, megváltódnak. E hosszú út
alatt megszületik az új ember, akirõl Jézus Nikodémusnak beszélt, és
meghal a régi, aki nem volt más, mint ösztöneink, hatalmi törekvéseink,
birtoklási vágyunk vezérelte gondolataink, érzelmeink, azaz minden, ami
nem Isten bennünk. Ez az új ember pedig olyan, mint Krisztus, sõt maga
Krisztus: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem." (Gal 2.20)
További összefoglalók a következőről Nyitott tudat, nyitott szív - az evangélium kontemplatív dimenziója