Mi is a misztika lényege? Hol van a helye életünkben? Célhoz érünk-e a
misztikus elragadtatásban, avagy tovább kell lépnünk?
Misztikus irodalmat olvasván nagyon sok féle misztikával találkozunk: a szeretet- és egységmisztika abból indul ki, hogy az ember ki szeretne kilépni elszigeteltségéből, keresi Istent, és Isten is keresi őt. Ezt az Isten felé űzöttséget Szent Ágoston így fogalmazza meg: “Nyugtalan a mi szívünk, míg meg nem nyugszik Benned.”. A tudás- és megértésmisztika alapja az embernek a világ teljes, maradéktalan megértésére irányuló vágya. A természetmisztika kiindulása pedig Isten immanenciájának, a természetben való jelenlétének gondolata. Martin Buber beszél még istenmisztikáról, amikor az istenszeretet mintegy elsöpri az ént; és identitásmisztikáról, mikor az ember megtapasztalja a kettősségen ill. sokaságon túli egységet, melynek során egyre inkább önmagává válik. Ez utóbbi, bár sokak szerint már istentapasztalat, azaz maga a Cél, Buber szerint csak lépcsőfok lehet a valódi misztikához, az Istennel való találkozáshoz, az istenmisztikához. Beszélünk továbbá szenvedésmisztikáról, mely kifejezetten a
keresztény misztika jellemzője. A szenvedés egy közös pont Isten és ember életében. A találkozás lehetősége.
Felvetődik a kérdés, hogy a
Misztikus megelégedhet-e élményeivel, Istennel való közösségének megtapasztalásával, avagy tevékenykednie kell a világban, akár élményei rovására is. A keleti misztikára inkább az előbbi jellemző, a nyugatira inkább az utóbbi. Szalézi Szent Ferenc szerint a misztikus élmények hitelességét épp az mutatja, hogy megszületnek belőle a szeretet cselekedetei. Avilai Szent Teréz pedig egyértelműen első helyre teszi a felebaráti szeretetből fakadó tetteket, és csak második helyre a misztikus élményt - mely csak a misztikusé. Persze kérdés, istenélmény nélkül mennyire vagyunk képesek igazi, szeretetből fakadó tettekre.
Ilyen és hasonló kérdések közt bolyonghatunk, ha kezünkbe vesszük az evangélikus teológus Gerhard Ruhbach és a jezsuita Josef Sudbrack Nagy Misztikusok című könyvét. Húsz keresztény misztikust ismerhetünk meg belőle életük főbb eseményein, műveik és tanításuk vázlatos bemutatásán és hatástörténetük elemzésén keresztül. A sort a kappadokiai Nüsszai Szent Gergely indítja, és a 33 éve Indiában elhunyt Henri Le Saux (Abhishiktananda) zárja. Számunkra különösen érdekes lehet a két XX. századi misztikus, Dag Hammarskjöld, az ENSZ második főtitkára, és az Indiában élt Henri Le Saux. Hammarskjöld nem élt gyakorló keresztény életet, mégis része lett az Istennel való találkozás mindent elsöprő élményének, mely ugyan megfogalmazhatatlan és másokkal megoszthatatlan, mégis megpróbálja valahogy szavakba önteni, melynek különös hangzása csak sejteti az élmény számunkra (ill. Hammarskjöld számára addig) szokatlan voltát: “Egyszer megragadtál engem, forgattál, viharodban, most. Most, célod felé.”. Az élményt követően Istenről már nem harmadik, hanem második személyben beszél, a közvetlen szeretet hangján: “Te, akit nem ismerek, akihez mégis tartozom. Te, akit nem értek, akire mégis rábízom sorsomat. Te -“.
A másik XX. századi misztikus Henri Le Saux bencés szerzetes. 38 éves korában utazott Indiába azzal a céllal, hogy ott megalapítsa a keresztény szerzetességet. Miközben Jézust akarta megismertetni az indiaiakkal, rá kellett döbbenjen, hogy ő ismerte meg jobban Jézust. Az indiaiak kontemplációra hajló vallásbölcselete és vallásgyakorlata az ő keresztény hitét ill. istenkapcsolatát mélyítette el. Ezért törekedett a keresztény hit és a hinduizmus szintézisének megteremtésére, megélésére, noha okozott benne feszültséget a kétféle gondolkodás találkozása. Tapasztalataiból leszűrt végső következtetése szerint azonban a lényeg az, hogy nyitottak legyünk Isten misztériumára, bármely vallás köntösében jelenjen is meg.
A Nagy Misztikusok olvasása azonban első sorban arra sarkalljon minket, hogy tegyük félre a könyvet, az olvasás nyomán támadt gondolatainkat, és forduljunk egyedül Isten felé, hisz: “...a Teremtetlent nem lehet teremtett dolgok segítségével elérni.”. (Mundaka Upanisad)